Az állatvédelemmel, illetve az állatok jólétével foglalkozni mondhatjuk úgy, hogy divat lett. Hozzátartozik a jelenkor felfogásához. Hogyha az állatok jólétével, védelmével foglalkozunk, jó emberek vagyunk. Viszont vajon tudjuk-e, hogy valójában „kikről” is beszélünk?

Nemrég kaptam egy kommentet az egyik írásomhoz, a téma szempontjából bármiféle relevancia nélkül:

„Elég viccesek ezek az állatmentők. Megölnek egy rakás bocit, malackát csak azért, hogy más, ragadozó állatok (kutyák, macskák) életben maradhassanak. És közben úgy gondolják, hogy ezzel jót cselekednek.”

Ez a három mondat önmagában és egymáshoz kapcsolva is olyan csúsztatásokat, egymással össze nem függő dolgok ok-okozati rendszerbe történő összevonását tartalmazza, hogy reagálni rá először nem is nagyon tudtam.

Kezdjük azzal, hogy sosem hallottam arról, hogy az állatmentők husánggal felszerelkezve indultak volna útnak bocit, malackát ölni. Azt nem tudom, hogy a felsorolásból miért maradtak ki a pipikék, pulykácskák, nyuszikák, kacsácskák.
Ez a megjegyzés ráadásul elég sértő azok számára, akik nemcsak kutyák, macskák, hanem a gazdasági haszonállatok mentésében is részt vesznek.

De nem is ez a legnagyobb baj.
A fent idézett hozzászólás nagyon jól szemléltet egy rendkívüli gyorsasággal terjedő modernkori trendet. Megfeledkeztünk arról, hogy miről is szól valójában az állatok világa. Az állatok megítélése elment egy teljesen más, totálisan szentimentális irányba.

Az állatok világa gyönyörű. Az állatok világa mérhetetlenül kegyetlen.
Mindennapi küzdelem az életben maradásért.
Ami az egyiknek pusztulás, az a másiknak az életben maradás.
Az állatok világának egyik legalapvetőbb mozgatórugója a táplálkozási lánc. Már előbb létezett, mint ahogy maga az ember, mint különálló faj, megjelent volna.

De az emberiség megjelent. Harcolva a természet elemeivel és a más fajok jelentette veszélyekkel, képes volt kiemelkedni a vadvilágból és megteremteni saját életterét. Jó pár évezred kellett hozzá ugyan, de az emberiség képes volt eljutni odáig, hogy minimálisra tudta csökkenteni a vadvilág okozta veszélyek fenyegetését.
Még mindig falnak fel embereket krokodilok, még mindig vannak, akiket méhrajok csípnek halálra, és ezután is lesznek olyanok, akiket egy erdei séta alkalmával egy medve fog szétmarcangolni úgy, hogy a szerencsétlenül járt utolsó mondata nem az lesz: Szia, Micimackó!

Képesek és hajlamosak is vagyunk a szentimentalizmusra.

Az urbanizáció, a gazdasági forradalmak nélkül az emberiség nem lenne ott, ahol most van. Lehet, hogy még mindig eszkábált viskókban laknánk a vadonban és várnánk haza az asszonyt bogyógyűjtögetésből, aki aztán vagy hazajön, vagy nem. Vagy ragadozók tápláléka lesz belőle, vagy este ott ül mellettünk a tűz mellett. Saját fajunk élt így is. Nem is rövid ideig és ez is hozzátartozik a történelmünkhöz.

Azt viszont teljesen elfelejtettük (vagy talán inkább nem mindig érdekünk figyelembe venni), hogy a természet törvényei mindenki felett állnak. Lehetne most beszélni a környezetszennyezésről, a globális felmelegedésről, az emberiség túlszaporodásáról is.

A vadvilág és az ember élettere elvált egymástól, de nincs kerítés a kettő között. Van viszont egy mezsgye, ahol a kettő összeér, összekavarodik és ezt egyre nehezebben tudjuk értelmezni. Mindez pedig rendkívül sok problémához és állatvédelmi vitához vezet személyes nézőponttól függően.
A dologba belekavar még az is, hogy az emberiség számos állatfajtát (és ne feledkezzünk meg a növényekről sem!) háziasított bizonyos funkciók miatt. (Ezeket korábban is megettük, csak most már nem kell kimenni vadászni rájuk a vadonba.)

A természet tisztelete egyrészt vészesen és ijesztő módon elsikkadt és visszafordíthatatlan károkat okozunk, a másik oldalról viszont sok esetben teljesen elfelejtjük racionálisan, illúziók nélkül szemlélni a természet törvényeit és az állatok világát.
Mindkettő ugyanolyan veszélyes és mindkettő ugyanarra az okra vezethető vissza: nem vesszük figyelembe, vagy egyáltalán nem is ismerjük a természet törvényeit és összefüggéseit.
Vannak növényevők. Vannak ragadozók, akik más állatokat ölnek meg saját életben maradásukért. Ha nem tennék, ők maguk és talán az egész fajuk tűnne el a Földről. Ez a természet rendje. Így működik évmilliók óta. Így maradt egyensúlyban.

Ha a körülöttünk élő állatokra a valóságtól elrugaszkodott módon tekintünk, ez alapján próbálunk meg bánni velük, így próbáljuk rájuk kényszeríteni a túlliberalizált felfogásunkat, úgyszintén megerőszakoljuk a természetet. Nem csak akkor, amikor szennyezzük és kizsákmányoljuk azt.
A legalapvetőbb állati ösztön az életben maradás, amelynek a legtermészetesebb velejárója a gyilkolás. Tudom, hogy ez nem illeszkedik bele a modern kori, állatokról alkotott világnézetbe, de ez van. Aki tiszteli a természetet, az ezt is elfogadja.

És ha mostanra esetleg nem vált világossá, nem az állatvédők találták ki azt, hogy a kutyák és a macskák bocit és malackát egyenek. Ők ragadozók. Eddig is azok voltak, ezután is azok lesznek.

Az állatok világa gyönyörű. Az állatok világa mérhetetlenül kegyetlen.
Erről egy kis emlékeztető:

*** YouTube csatorna: https://www.youtube.com/kutyabajok ***

Fotó: Dreamstime.com