Állatbántalmazó állatszeretők

Jó pár héttel ezelőtt elhatároztam, hogy lefuttatok egy kis tanulmányt. Körbe szerettem volna nézni, hogy mi a helyzet a különféle „állatos” Facebook csoportokban.
Nem, nem az egyre növekvő számú, olcsó kutyákat eladásra kínáló csoportokba néztem be, hanem pár olyan népesebb virtuális közösségbe, ahová saját magukat állatszerető embernek vallók „járnak”.
Ami a legjobban meglepett az a saját arcomra kiült döbbenet volt.

dreamstime_xl_22964007_s.jpg

Túl nagy illúzióim nem voltak, csak tényleg kíváncsi voltam, mivel foglalkozik az átlag magyar állatbarát és hogyan látja a világot.
Engem az érzelmileg indokolatlanul túltolt reakciók taszítanak, így bekapcsoltam az agyam szelektáló funkcióját, hogy kiszűrjem a túl sok angyalbögyörőzést és az „istenke segítsen/áldjon meg mindenkit” típusú frázisokat.
Tisztában vagyok azzal is, hogy olyan világban élünk, ahol a pénzenergia (emelt díjas) telefonvonalon árad és angyalszárny-tollat lehet megosztani a Facebookon, amitől megjön a várva várt szerencse, csakúgy, mint az a bizonyos sült galamb, amiért semmit se kell tenni, azon kívül, hogy a szánkat jó nagyra nyitjuk.

Egy másik tény, amit mindvégig szem előtt tartottam, hogy nagyon sokan képtelenek kifejezni magukat. Egyszerűen nem tudnak úgy fogalmazni, hogy az egy értelmes gondolatmenetet alkosson. Legyen eleje, vége és érthető legyen az, amivel kapcsolatban ki akarja fejezni magát. Aztán ha veszed a fáradtságot, három-négy körben nagy nehezen talán sikerül kihúznod belőle, hogy vajon mire is gondolt.
Aztán jön a következő felismerés (ami azért ezzel párban jár): az illetőnek szövegértési problémái vannak. Írhatod akármennyire szájbarágósan, nem fogja fel a szavak jelentését mondatba rendezve.

És még így is, minden elővigyázatosságom ellenére a megfigyelő hadművelet (oké, néha hozzászóltam és olykor provokáltam is) következménye az lett, hogy majdnem töröltem magamat Facebookról.

Az egyik fő tanulságot nem tartogatom a legvégére: az állatbarátok többségének az állatokról fogalma sincs.

Az egész dolog arról szól, hogy mi cuki, mire lehet szívecskéket pakolni, illetve mi az, ami felháborító és ezért jóemberként kit, hogyan kéne mindenféle válogatott módon kicsinálni végleg.
Repkednek a totálisan általánosító, demagóg, extrém módon szentimentális megnyilvánulások, amelyeknek a felszínét ha kicsit megkapargatod, egyből látszódik, hogy a magasröptű, Coelho idézetek világába illő gondolkodás mögött semmi tartalom, semmi logika nincs. És sok esetben a gondolatot kifejező személy azt sem érti, hogy amit kiírt, az valójában mit is jelent.

Vannak, akiknek azt el kellett magyarázni, hogy az „állat” az egy túl tág fogalom. Van olyan hogy kutya, van olyan, hogy macska, ezek mindegyike külön fajhoz tartozik, mások a jellemzőik, úgyhogy nem lehet egy kalap alá venni őket. Vannak igényeik. És ezeket ismerni kéne, hogy normális körülmények között lehessen őket tartani, védve és óvva jólétüket és egészségüket. Minderre pedig csak hab volt a tortán, a rántotthúson élő hörcsög (ha aznap épp az volt ebédre) esete, aminek ilyen-olyan baja volt.

Aztán meg ha megtörtént a baj, azt is be lehet írni a csoportba, hogy ki mit csinálna. Közösen lehet azon elmélkedni és közvéleményt kutatni, hogy egy biológiai egyed egészségügyi „meghibásodása” esetén vajon mi lehet a megoldás. Kézrátétel? Kamilla tea? Krumplilé?

Tudás szempontjából még mindig ott tartanak nagyon sokan, hogy az állatok szerelemből párzanak, főleg, ha az szerelem volt első látásra. Tüzel a szuka, aztán a szagtól a kan egyből romantikus állapotba kerül…
Úgyhogy ha valaki ivartalanítja a háziállatát, vagy azt javasolja, az barbár dolog, sok esetben állatkínzásnak minősül. Mert igenis, az állatoknak is szükségük van a szerelemre és az intim együttlétre, hogy boldog életük legyen. (Vagy nem túl boldog, amikor a felesleges szaporulat egy menhelyen sínylődik, de ugye eddig a gondolatmenetet elvinni már nehéz, bonyolult.)

Aztán az ingyen, vagy a családi kassza kiegészítésére szánt összegért elvihető állatokat is csak szeretni kell, aztán minden rendben lesz. Oltás, féregtelenítés, szocializáció elmaradása többedrendű dolog. Mert a pozitív energia mindennél fontosabb. Lehet ez akár egy staffordshire terrier és bullterrier keresztezéséből származó kölyök is. (Közben pedig a menhelyek tele vannak bulltípusú terrierekkel, amelyeket elég nehéz rehabilitálni és egy új családhoz kihelyezni.)
Aztán meg ha az új jövevényeknek nincs gazdája, akkor igenis, jöjjenek az állatvédők (igen, jöjjenek ki, mert egyébként elmenni hozzájuk pénzbe kerül) elvinni őket, mert ez a dolguk. Ezért kapják a pénzüket.

Az egyén tudatlansága mellett viszont van egy még szomorúbb és károsabb jelenség: az, ahogy a közeg nagy része sok esetben megvédi az ostobaságot.

Elvégre közösségről beszélünk, és a közösség összetart, kiáll a tagjai mellett.
Ez még jól is hangzik. Egészen addig, amíg valakinek azt nem mondod, hogy figyi, nem kéne már több kutyát (vagy macskát) szaporítani romantikus indíttatásból, vagy csak azért, mert olyan nagyon übercukik. Van belőlük bőven elég a menhelyeken így is.
Vagy ha azt mondod, hogy ne adj ezt, ne adj azt a heveny szemgyulladással küzdő kutyádnak, hanem inkább számold fel végre a kísérleti labort és vidd el állatorvoshoz.

De ezeket nem mondhatod, mert akkor rossz vagy. Mert betámadod. Mert ő állatbarát, szereti az állatokat, és pont ezért kér segítséget. Segítséget kér és nem kioktatást.
És persze azért sem teheted mindezt, mert akkor ő azt érzi, hogy ő most hülye. És hiába, hogy tényleg hülye, de ennek a legkisebb jelét sem illik éreztetni vele. Mert ítélkezés helyett (hogy például miért nem viszi el végre a kutyáját állatorvoshoz, vagy miért van megint egy alomnyi kölök nála) segíteni kéne rajta.
Mint egy nagy, boldog, állatszeretőkből álló család. Egy olyan kis szívet melengető közösség. Ahol fontosabb az ott lévők lelki békéje, mint szembesülni a valós tényekkel és azzal, hogy sok esetben maguk is állatbántalmazást követnek el, még jogi szempontból is.

Mindenki felelős állattartásról beszél, és ezzel egyidőben aki felelőtlen, azt a személyt ezzel a hozzáállással felmentjük ez alól. Mondván, nem azon kell lovagolni, hogy mit tett rosszul, mivel már a baj megtörtént, hanem segíteni kell rajta.
Viszont így hogyan fog kifejlődni a tényleges felelősség, ha a felelőtlen egyén azzal sem szembesül, hogy ő felelőtlen és tetteinek következményei vannak, amelynek a levét egy (általa szeretett) állat issza meg?

A szembesítés helyett inkább megsimogatjuk a vállát, megnyugtatjuk, pátyolgatjuk kicsit a lelkecskéjét, hogy jól van te kis ostoba… nem baj. Majd mi megoldjuk helyetted. Legyél nyugodtan továbbra is nemtörődöm, teljesen felelőtlen. És ezt ismételd meg akárhányszor nyugodtan, hiszen mi akkor is így fogunk hozzád viszonyulni, mivel közösen szeretjük az állatokat.
Majd megvédünk attól, aki a következmények miatt téged bánt vagy bírál. És majd másokat megkérünk, számonkérjük rajtuk, kiköveteljük tőlük, hogy tegyék helyre azt, amit te saját meggondolatlanságodnak és sok esetben agyatlanságodnak köszönhetően okoztál.

Komolyan ezt a viselkedésformát kell megerősíteni?

Azt a kort éljük, amikor mindenkinek joga van abban hinni, amiben akar és lehet akármennyire is ostoba. Mindenki mindennek a szakértője és szinte zsigeri késztetést érez, hogy el is mondja a véleményét, ha ért hozzá, ha nem.
Az esztelen mennyiségű szívecskék dobálására felhasznált időt lehetne például arra is fordítani, hogy az illető a Google keresőbe beír valamit és utánanéz pár dolognak. Vagy éppenséggel elolvas egy témába vágó könyvet. De ehhez első körben fel kéne azt ismernie, hogy nem tud valamit. Lehet, hogy tényleg imádja a cuki állatokat, de ahhoz, hogy ilyet tartson, ahhoz nem csak lelki túlcsordulás kell, hanem konkrét tudásanyag is.
Ez az, ami viszont nem fog menni, és ráadásul minden próbálkozás, kioktatás felesleges lesz.

És ezek azok az emberek, akik magukat állatbarátoknak tartják.
Mit várjunk el azoktól, akik nem tartják magukat annak, hanem csak van egy kutyájuk, akinek az a dolga, hogy őrizze a tanyát?
Azt észrevesszük, hogyha egy kutyát tettlegesen bántalmaznak. Heves indulatokkal reagálunk rá, viszont eközben sokan azt nem látják (és nagy a valószínűsége, hogy soha nem is fogják), hogy felelőtlenségből, ostobaságból valójában ők sem különbek, mert nem képesek normálisan biztosítani a kutyájuk jólétéhez szükséges körülményeket.

Akik ilyen csoportokba járnak, azoknak túl sok újdonságot nem mondtam a fentiekkel.
Viszont azt ismerje fel mindenki, aki a kutyák mentésével foglalkozik, vagy üti az asztalt szigorúbb állatvédelmi törvényért (persze nem is azt kéne szigorítani, hanem a büntető törvénykönyvet), addig amíg ott van egy hatalmas, mélységesen sötét tudatlansággal megáldott tömeg, amely otthon házikedvenceket tart, túl sok minden nem fog változni. Szörnyülködünk rajtuk, nevetünk rajtuk, viszont az állatvédelmi és -jóléti problémákhoz közvetlen, vagy közvetett módon, de elég markánsan mindannyian hozzáadják a maguk részét.

*** YouTube csatorna: https://www.youtube.com/kutyabajok ***