Tenyésztő kontra szaporító – az a bizonyos határvonal

A hazai állatvédelem rendkívül felkapott témaköre a szaporítók „áldásos” tevékenysége és mindaz, amit ez okoz. És ez egy jó ideig még így is lesz. Viszont meg tudjuk-e határozni azt pontosan, kiket is nevezhetünk szaporítóknak?

tenyeszto-kontra-szaporito.jpg

Számos publikáció található, amely valamilyen szinten próbálja felállítani a két kategóriát, meghatározni azt, hogy kit tekinthetünk tenyésztőnek és honnan ismerjük fel – és ezáltal messziről kerüljük el – azt, aki szaporító. Valamilyen szinten arról van szó, hogy a kutyák reprodukcióját előidéző személyeket megpróbáljuk két csoportra elkülöníteni. Meghatározni azt, hogy kik a jó és kik a rossz fiúk a történetben.

Sok esetben egyértelmű, hogy mikor találkozunk szaporítással. Az állatvédő szervezetek által lefülelt horror telepek, a rendkívül rossz tartási körülmények közül kimenekített kutyák egyértelművé teszik, hogy mivel állunk szemben.
De nem mindig ez a helyzet akkor, amikor ítéletet kell hoznunk és valakit le kell „szaporítóznunk”.
A szaporítók és tenyésztők közötti különbség még magát a tenyésztői társadalmat is megosztja, sok esetben elég komoly vitákat generálva. Sőt, nem egy esetben tenyésztők számára a legkézenfekvőbb konfliktuskezelési megoldás a másik tenyésztő leszaporítózása egy kiélezett konfliktus vagy konkurencia helyzetben.

Mielőtt útra kelünk felkutatni azt a bizonyos, oly’ sokszor keresett határvonalat, előbb nézzük meg, hogy milyen szaporítók is léteznek.
Első körben ott vannak a klasszikus szaporítók, akikről jó pár éve beszélünk. Nevezhetjük őket nyugodtan „olasz kamionosok”-nak. Aki követi a híreket, tudja jól, miért és mivel érdemelték ki ezt a külön alkategóriát. Az ő esetükben fontos látni azt is, hogy mivel a nemzetközi illegális kereskedelemhez adnak hozzá, a kitermelt populációval legalább a hazai menhelyi kutyaállományt nem duzzasztják tovább.

Nem úgy, mint a házi szaporítók. És nyugodtan hívhatjuk így azokat, akik egy kis minimális haszon érdekében megelletik a szukájukat akármilyen gyakorisággal, aztán pár tízezer forintért árulják a fajtiszta, fajtatiszta vagy nagyon cuki keverékkutyákat azoknak, akik kutyát szeretnének tartani.
Vegyük észre ennek a rétegnek a fontosságát. Ők azok, akik mindenféle szakmai kontroll nélkül ontják a kutyákat. És soroljuk ide nyugodtan azokat is, akik csak azért szeretnék egy alom megszületését, hogy saját kutyájuk átélje az anyai örömöket.
Még ha valaki nem is nagy üzemben szaporít otthon, a házi szaporítást nagyon sokan művelik. Így a sok kicsi sokra megy. Mindez pedig hatalmas hazai kutyapopulációt eredményez.
Nagyon nagyon szeretünk kutyát tartani, az ivartalanításellenesség jelenlévő probléma, ráadásul az igény az olcsó kutyákra hatalmas.
Mindeközben pedig a menhelyek zsúfolásig megtelve.

Harmadik alkategóriaként pedig ott vannak a „papíros szaporítók”, akik ugyan pedigrével árulnak kutyákat, viszont szakmai tevékenységnek abszolút nem nevezhető az, amit tesznek.

Van jó néhány fogódzkodó ami mentén jó ideje próbáljuk felállítani azt a képletet, ami eldönti, hogy ki, melyik táborba tartozhat.

Az egyik ilyen a tartott kutyák száma. Ha valaki több kutyát tart, vagy ha ráadásul még több fajtából is, akkor ő már szaporítónak számít sokak szerint.
Azt tudni kell, hogy a minőségi tenyésztéshez, a fajtamegőrzéshez populáció kell. Sikeresen tenyészteni nagyon sok minden miatt nem lehet 2-3 kutyával.
A régi kennelek – még a tenyésztés fénykorában – hatalmas kutyaállománnyal rendelkeztek. Ezek mindegyikét simán nevezhetnénk most szaporítótelepnek.
Viszont a nagy egyedszám nem jelenti azt automatikusan, hogy a tenyésztő ne biztosítaná a megfelelő tartási körülményeket, ne tenne meg mindent azért, hogy az állatok jólléte ne sérüljön.
És ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a minőségi tenyésztéshez megfelelő egyedszám kell, akkor most a 2-3 kutyával tevékenykedő személy nem is tenyésztő, hanem szaporító? Tekintve, hogy nem túl nagy génállománnyal dolgozik.

A másik tényező, ami még mindig sokszor felmerül, az az anyagiak.
(Megjegyezném, hogy sokan mind a mai napig a tenyésztőket is pokolra való személyeknek tartják azért, hogy egy „életért” pénzt kérnek. Holott egy normálisan világra hozott kölyök mögött nem kevés anyagi és személyi áldozat is áll.)

Azt szoktuk mondani, hogy a szaporítók elsődleges motivációja az anyagi haszonszerzés. És ez javarészt így van. De honnan tudjuk megállapítani azt, hogy tényleg ez áll az egész tevékenység mögött? Honnan tudom én azt, hogy egy kiskutyáért kifizetett vételár mekkora arányban kerül visszaforgatásra a kennel tevékenységében a kutyák javára, illetve mekkora arányban fedezi a korábbi költségeket? Holtbiztosra sehonnan. E nélkül pedig az egész dolog könnyen alaptalan vádaskodásba fordulhat át.

Pedig az egész képlet megoldókulcsa ebben van valahol nagyon nehezen megfogható módon elrejtve: mennyire nézi az adott személy maguknak a kutyáknak az érdekeit és mennyire tesz meg minden tőle telhetőt azért, hogy az általa tartott kutyáknak, illetve azok utódainak jólléte teljesüljön.
Ez az, amit nehéz definiálni és megfogni.

Mindehhez még egy kis nagyon szakmai kiegészítő adalék:
A szaporítás, mint negatív fogalom, csak a kedvtelésből tartott állatok esetében ilyen szinten pejoratív. Gazdasági haszonállatok esetében a szaporítás az állománynövekedést jelenti, a tenyésztés pedig olyan tevékenységet, amellyel a génállomány valamilyen szinten „javul”, egy kitűzött tenyésztési cél elérésre kerül.
Hogyan néz ki ez a kutyák esetében?
Tenyésztési célnak minősül-e a „sima” fajtafenntartás, megőrizve a fajta jellemzőit, minimalizálva az egészségügyi kockázatokat? Vagy ebben az esetben is kell az állomány javítása? És ha igen, akkor ezt ki dönti el, hogy mi minősül annak? Egy már meglévő, ismert tulajdonságokkal rendelkező fajta hogyan, milyen módon kéne, hogy „javuljon”?
És ha valaki a reprodukció során „csak” a minőségi fajtafenntartásra koncentrál, nem javít a génállományon (ami úgyszintén nem egy teljesen egzakt definíció), akkor ő most nem is tenyésztő?
Egy valami biztos. A tenyésztő munkája hosszútávú folyamat, hosszútávon kell gondolkodnia. Nem elegendő az, hogy létrehozzon egy almot. A célkitűzések között annak is szerepelnie kell, hogy az alomból kikerülő egyedek és azok utódai milyen szintű, minőségű reprodukcióra lesznek képesek.

Van még jó pár jellemző, amik mentén tapogatózhatunk.
Beenged-e magához a tenyésztő? (Van, aki például azért nem, mert elég rossz tapasztalatai vannak az odalátogatókkal kapcsolatban.) Hogyan viselkedik? Milyen garanciákat ad a tőle kikerülő kutyákra?
Ezek mellékes történetszálak, amelyekből azért nagyon komoly következtetéseket ne vonjunk le.
Olyan, hogy „tenyésztő”, mint személyiségkategória nincs. Nem tudjuk egy általánosított szabályszerűséggel azt mondani, hogy egy tenyésztő ilyen, vagy olyan.
Úgy ahogy állatvédő és állattartó is annyiféle, amennyi, ugyanez vonatkozik a tenyésztőkre is. Emberekről beszélünk. Az általánosítás nem igazán működőképes dolog.

Most, hogy egy csomó minden letisztult és közelebbinek érezhetjük a megoldást, csak annak érzékeltetése végett, hogy mennyire nem egyszerű azon bizonyos határvonal meghúzása, amelyet annyira nagyon keresünk, végezetül hadd csavarjak még egyet az egészen…

A definíciók és a határvonal meghúzásakor metodikai kérdés, hogy ha meghatározzuk azt, hogy ki a szaporító, akkor aki nem az, az automatikusan tenyésztő? És ha felállítjuk a tenyésztő definícióját, aki abba nem tartozik bele, ő már automatikusan szaporító lenne?

Ha én érdeklődni kezdek egy fajta iránt, megvan hozzá a megfelelő anyagi bázisom, hogy vegyek egy tenyésztési szempontból jó, törzskönyvezett szukakutyát, sikeresen eljárok vele kiállításokra, majd egy idő után befedeztetem egy díjnyertes kannal, az utódokat pedig papírforma szerint törzskönyveztetem, elvégzem a szükséges szűrővizsgálatokat, akkor én mindettől, egy alomnyi kutyától már tenyésztő lennék? Ha pedig nem, valójában ki vagyok én? A sokat átkozott szaporítók egyike?

És mi van akkor, ha évtizedek óta foglalkozom kutyákkal. De bármi oknál fogva én azt mondom, köszönöm, de többet nem törzskönyveztetek. Például azért, mert az adott fajtaklubnál a regisztrációs terhek és költségek megemelkedtek, vagy pedig szimplán komoly nézeteltérésem akadt a fajtaklub vezetésével. Megtörténik nem egy esetben…
De akármi is a motivációm, úgy döntök, hogy kutyákkal foglalkozni szeretek, a többi, nem kevés macerát pedig inkább meghagyom azoknak, akiknek erre van kapacitása.
Megteszek viszont mindent azért, hogy a nálam megszülető kutyák mindent megkapjanak azért, hogy egészséges, teljes életet éljenek. Csak az adminisztrációs macerát hagyom ki.
Akkor én most szaporító vagyok?

Számos egyéb, valós élethelyzetet lehet még felállítani, amelyek esetében szinte lehetetlen meghúzni a határvonalat. Lehetetlen embereket, emberek cselekvésének összességét megítélni, főleg elítélni.
De mégis törekedni kell rá. Számos állatvédelmi probléma kiinduló pontja a felelőtlen reprodukció. Létező probléma és a megoldáshoz elengedhetetlen az, hogy azonosítani tudjuk azokat, akik ellen hathatósan szeretnénk fellépni

*** YouTube csatorna: https://www.youtube.com/kutyabajok ***

Fotó: Dreamstime