Kutyafajták. Zsákutca?

Mennyire oldaná meg az állatjólléti problémákat az, ha eltűnnének a kutyafajták?

dsc-0175.jpg

A minap került a „kezembe” ez az írás, amelyre mindenképp szeretnék reagálni.
Korábban már én is foglalkoztam a fajtatisztasággal és hogy mennyire nehezen húzható meg az a bizonyos határvonal a tenyésztők és szaporítók között.

Egy publikáció margójára
Az írás első része sok-sok tényt szed össze. Lehetne kiegészíteni és árnyalni a fajták kialakulásának történetét. De ez önmagában akkora témakör, hogy egy külön könyvet lehet megtölteni vele.
Lehetne belemenni abba, hogy a fajtaleírás (fajtastandard) milyen célokat szolgál és a küllembírók miért nézik az anatómiai felépítést és arányokat.
De ezeket most hagyjuk.

Ami miatt a megjelent írásra mindenképp reagálni szeretnék az az, hogy amikor a szerző eljut odáig, hogy az összegyűjtött, többnyire tényszerű megállapításokat behelyezi a mindennapi életbe, a végkövetkeztetése teljesen kisiklik.

Az író nagybetűkkel leírva kijelenti:

„Kutyáink egészsége és jövője szempontjából minden igazi kutyabarát legfőbb erkölcsi kötelessége, hogy ne vásároljon fajtatiszta kölyköt se tenyésztőtől, és végképp ne szaporítótól.”

Ergo, ahhoz, hogy a kutyákat érintő jólléti problémákban változás álljon be, el kell tűnniük a kutyafajtáknak és csak azok foglalkozzanak „továbbra is kutyatenyésztéssel és -kiképzéssel, akik munkakutyákat adnak a rendvédelemnek és a fogyatékkal élőknek”
Minden probléma – a menhelyeken sínylődő kutyák és a kutyákat érintő betegségek – egy dologra vezethetők vissza: a tenyésztésre és a fajták létére.
(És csak zárójelben megjegyzem: a szaporítóktól megvásárolt kutyákat nem szokás fajtatisztának nevezni. Még akkor sem, ha ezek a kutyák úgy néznek ki, mintha azok lennének.)

Menhelyi kutyák
Magyarországon óvatos becslések szerint 2-3 millió kutya él. Aki úgy gondolja, hogy ez a nagy populáció annak köszönhető, hogy annyira nagyon kutyaszerető nemzet vagyunk, az számolja össze hány menhely és sintértelep van az országban. És egyik sem kong az ürességtől. Kutyát tartani szeretünk, csak ennek kivitelezés az, ami hibás.

A tisztánlátás érdekében tudni kell, hogy az országban a fajtatiszta állomány nem több, mint 4-6%-ot tesz ki. A populáció másik felét pedig az üzletszerű- és a háziszaporítás, valamit a nem tervezett befedezés adja.

Az, hogy valaki azt hiszi, hogy a telített menhelyeken lévő keverékkutya állomány csökkenésének megoldása a kutyatenyésztés elkaszálásában keresendő, az nagyon komoly logikai hibát követ el. A menhelyeken fellelhető állomány a felelőtlen pároztatás és az át nem gondolt kutyatartás, kutyaválasztás miatt van.
Az olyan kijelentések, mint a „nem kell, nem szabad fajtatiszta kölyköt venni, főleg, hogy a menhelyek dugig vannak keverékekkel” pont a valós okokról terelik el a figyelmet.
Miért van ennyi keverék kutya a menhelyeken? Miért kerültek oda? És mennyivel csökkentené a számukat az, ha a populációból kivonnánk a törzskönyvezett, fajtatiszta állományt?

A kutyák egészsége
Ugyancsak nem az a 4-6% regisztrált kutya okozza az állategészségügyi problémák tetemes részét.
Az egészség kérdésébe most nem mennék bele mélyebben, mivel ez hatalmas témakör.
Csak két dolgot szeretnék tisztázni azzal kapcsolatban, hogy „a keverékek – mivel nem beltenyésztés révén jönnek a világra – eleve mentesek a génhibáktól”.

Egyrészt ez nem igaz, ahogy ezt ez a kutatási eredmény is igazolja.
Az igaz, hogy fajtatiszta tenyésztéskor a nem megfelelő, vagy nem körültekintő szelekció esetén nagyobb a valószínűsége, hogy egy genetikai háttérrel rendelkező rendellenesség olyan módon kerül örökítésre, hogy abból betegség is lesz.
De a keverék kutyákban sokkal több genetikailag örökölhető rendellenesség fordul elő és az ezeket hordozó egyedek aránya is nagyobb.
Ne mondjuk azt, hogy a keverék kutyák nem hordoznak genetikailag öröklött rendellenességeket, mert ez nem igaz!

Másrészt pedig ne hárítsunk mindent a genetikára. Ha egy kutya beteg lesz, abban nem csak a genetika a ludas, hanem a kutya gazdája is.
Hosszasan lehetne sorolni azokat a nem megfelelő tartási körülményeket és egyéb környezeti tényezőket, amelyek egy kutya egészséges fejlődését, későbbi egészségügyi állapotát meghatározzák.
Ezek közül két dolgot emelnék ki.

A genetika mindenek felett?
Nagyon kevés olyan egészségügyi probléma van, amelyhez az elhízásnak ne lenne köze. És az elhízás nem genetikai hátterű. A dundi kutya már rég óta nem kéne, hogy cuki legyen és nem azt kéne jelentenie: „hejj, ezt a kutyát mi mennyire szeretjük”!
Továbbá, a betegségek kezelésének sikeressége esetében nagyon fontos az, hogy a páciens mikor jut el orvoshoz, mikor kezdődik meg a kezelése: amikor már sántikál, vagy amikor már lábra sem tud állni?
Az, hogy egy elhízott kutya mozgásszervi rendellenességeivel fél év múlva fordulunk orvoshoz, közben pedig Facebook csoportokban keressük a tuti frankó gyógymódot, nem éppen a kutyánk egészségét, felépülését szolgálja.

Ha minden egészségügyi probléma forrását a genetikára fogjuk (és ráadásul kizárólag a fajtákhoz kötjük), akkor a figyelem elterelődik a valós okokról és a képletből eltűnik a nem megfelelő kutyatartás okozta károk sokasága.
Azt sugallni, hogy ha magad mellé veszel egy keverék kutyák, akkor annak eredendően nincsenek genetikai rendellenességei és semmit sem kell tenned az egészsége megőrzéséért, hatalmas nagy felelőtlenség.

És ha már a kutyák egészségéről van szó, szeretnék visszautalni a szerző azon álláspontjára, hogy csak azok foglalkozzanak tenyésztéssel, „akik munkakutyákat adnak a rendvédelemnek és a fogyatékkal élőknek”.
Egyrészt egy almon belül is eltérők az egyedek készségei. Nem lesz mindenkiből rendőrkutya. Mi legyen a „felesleggel”?
Másrészt az egészséges populáció fenntartásához szükséges a genetikai változatosság, amely csak akkor tud megvalósulni, ha nagy az egyedszám. A populáció ilyen jellegű megkurtítása azzal, hogy csak funkcióban használjunk kutyákat, a génállomány beszűkülését és további genetikai mutációk felbukkanását és örökítését hozná magával.

A kiszámíthatóság fontossága
Ami állatjólléti szempontból leginkább szíven ütött, az azon bekezdés, miszerint:

„Sokan azért ódzkodnak a keverékektől, mert nem lehet tudni, hogy mekkorák lesznek vagy milyen jellemvonásokat hoznak az ismeretlen szülőktől. Mindkét kifogás cáfolható, legalább részben: ha nagyon aggódunk a nagyság miatt, akkor ne hat-nyolchetes kölyköt, hanem három-négyhónapos kiskamaszt válasszunk, akin – ha még nem is érte el felnőtt méreteit – már látszik, hogy nagyjából mekkora lesz. Ugyanez vonatkozik a habitusra is: pár hónaposan felismerhető az érdeklődés, a magabiztosság, a játékosság vagy éppen ellenkezőleg a félénk visszahúzódás. Ráadásul a kutya magatartását, szokásait elsősorban a gazdi alakíthatja ki, már ha kedvesen, barátságosan következetes.”

Pont a minap kérdezte meg tőlem valaki egy előadásom alkalmával, hogy kinek ajánlok menhelyről kihozni kutyát, mivel lutri, kiszámíthatatlan helyzet több minden miatt.
A válaszom erre az volt (és még most is az): Annak ajánlom, aki ezzel tisztában van.

Az állatjólléti problémák – mint az állatok elhagyása és a bántalmazások egy része – a felelőtlen kutyaválasztásra és a hozzá nem értő kutyatartásra vezethetők vissza.
Ha emberek nem státuszszimbólumként tartanának egy bizonyos külsejű kutyát, nem azért választanák, mert valamelyik celebnek vagy önjelölt influencernek is olyan van, hanem képesek lennének saját életvitelüknek megfelelő, előre kiszámítható habitusú négylábút választani, sokkal, de sokkal kevesebb probléma lenne. Pont ebben a kiszámíthatóságban segít az, hogy a fajták esetében van némi fogalmunk arról, hogy mi vár ránk egy ilyen kutya mellett. És biztosra még így sem mehetünk.

Persze, lehet előre nem látott problémákat később is korrigálni. De a gyakorlat inkább azt mutatja, hogy az út szélén hagyás – jobb esetben a menhelyen leadás – még mindig jobban kedvelt megoldási mód nagyon sok kutyatartó esetében.
Ha a „gazdik kedvesen, barátságosan következetes” módon közelítenének a kutyájukhoz, nem lenne ennyi viselkedésproblémás kutya, ennyi kutyatámadás és a menhelyek sem lennének tele. Jó dolog a szentimentalizmus és az utópisztikus világnézet, de azért próbáljunk meg két lábbal a földön maradni.

Az állatjólléti problémák nem azon múlnak, hogy keverék, vagy fajtatiszta kutyáról beszélünk.
Így hát nagyon félrevezető dolog és a meglévő problémák megoldásához sem vezet el az, amikor a fajtatiszta kutyák létezésére fogunk rá mindent.

(A hivatkozott írás szerzőjével pedig szívesen találkoznék egy nyilvános vita keretein belül.) 

Fotó: Tagai Gabi