Az állatvédelmi problémák az emberi viselkedésre, illetve annak következményeire vezethetők vissza. A kóbor kutyák, az állatbántalmazások és a tömött menhelyek nem önmagukban létező problémák, hanem valamilyen előzetes történés következményei, ami mögött az esetek többségében az ember áll.

Nagyon egyszerű, nagyon logikus kijelentés, mégis, ezt sokszor figyelmen kívül hagyjuk. Az állatvédők törekvései az esetek többségében kimerülnek a bajbajutottak megsegítésén, vajmi kevés figyelem jut arra, hogy megváltoztassuk az emberi hozzáállást és viselkedést az állatokkal szemben.
Ebből adódóan pedig, ha nem kezdünk valamit az emberek viselkedésével, az állatvédelmi problémák terén tartós, pozitív változás nem fog bekövetkezni.
A nagy kérdés mindig az, hogy ez hogyan lehetséges?

Többször megkaptam jómagam is, hogy mennyire jó ilyen-olyan dolgokat leírni, összefüggéseket megmagyarázni, feltárni, viszont mi értelme? Hiszen pont azok nem olvassák, akiknek kéne. Azok, akiknek a fejében egy kicsi fényt kéne gyújtani és elűzni a sötétséget.
Nem igaz, hogy nem olvassák. Nagyon szépen lehet látni azt, hogy bizonyos, többek világnézetét megzavaró írás publikálását követően hányan vonják vissza a Facebook oldalam követését, vagy adnak az adott bejegyzésre negatív reakciót. Látták, olvasták, nem tetszett nekik.
Másrészt pedig senki ne éljen álomvilágban, hogy egy ilyen felismerés után bárki is a homlokára csap és azt mondja: Oh, én mekkora barom vagyok, hogy nem ivartalanítom a kutyámat, helyette minden évben befedeztetem a szomszéd kutyájával, aztán abból a pénzből megyünk Horvátba’. Többet ilyet nem teszek!

Az emberek nem így működnek. Egyébként is nagyon nehéz dolog az, hogy valaki szembesüljön azzal és felvállalja maga előtt, hogy ő rosszat tett, vagy teljesen torz elképzelések mentén élte eddig az életét.

Mégis, az állatjóllétet érintő jelenségekről – függetlenül az ellenállástól és az érdektelenségtől – beszélni kell.

A kutyák tőlünk, a mi cselekedeteinktől függenek. Ezek határozzák meg a jóllétüket és azokat a problémákat, amelyeket okozunk nekik. A cselekedeteink pedig azon nyugszanak, hogy mit gondolunk arról, hogy milyen egy kutya és hogyan kell bánni egy kutyával.
Az állatbántalmazások nagyon kis százaléka az, amit tényleg ártó szándék vezet. Még akkor is, ha az ingerküszöbünket leginkább a rendkívül szélsőséges érzelmi telítettségű ügyek lépik csak át. Sokan nem veszik észre – szimplán tudatlanságból – hogy a kutyájukat olyan körülmények között tartják, ami ha ott abban a pillanatban nem is, de hosszú távon a jóllétét veszélyezteti.

Vajon, aki láncon tartja a kutyáját, annak az a célja ezzel, hogy a kutyájának szánt szándékkal rosszat tegyen?
Ezzel szemben pedig miért van az, hogy mások a kutyájukkal alszanak? Miért öltöztetik be őket embernek? Miért gondolják úgy, hogy a kutyájuk valójában egy ember, akivel emberként kell bánni?
Miért kezeljük őket másként, miért alakítunk ki nagyon sok esetben egymástól extrém módon eltérő élethelyzetet kutyáinknak?

Akinek vannak emlékei arról, hogy pár évtizeddel ezelőtt mit gondoltunk, hogyan kell kutyát tartani, egyértelműen látja, hogy számos, sok esetben radikális változás történt az elgondolásunkban.
Jómagam egy kisvárosban nőttem fel. Gyermekkoromban teljesen elfogadott protokoll volt, hogy a kutyákat kertes házban láncon tartjuk. Ezen senki sem hördült fel.
Akkortájt az, hogy valaki a kutyájával egy ágyban aludjon, vagy egy rövidszőrű kutyát egy hideg téli napon ruhába öltöztessen, annak egyenes következménye volt az, hogy az illető megkapta a „hát ennek aztán elmentek otthonról!” bélyeget.

Nem több száz évvel ezelőtti dologról beszélek, hanem kb. 25-30 évvel ezelőtti állapotról. Azóta rengeteg elgondolás átformálódott arról, hogy hogyan is kell tartani egy kutyát.
Ettől függetlenül még mindig napi téma az, hogy a kutyákat ne hagyjuk az autóban, vagy a forró aszfalt mennyire perzsel. Egyszerű dolgok ezek. Mégsem képesek gyökeret verni nagyon sok ember mindennapi gondolatvilágában, így meg sem jelenik a viselkedésükben.

Ha egy kicsit elvonatkoztatunk az állatvédelemtől, az állattartás tendenciáitól, nagyon sok olyan területet lehetne kielemezni, ahol az emberiség elképzelése folyamatosan változott és változik. Főleg, ha mindezt eltérő társadalmi rétegek és kulturális közegek szempontjából nézzük.
A nők helyzete a társadalmon, illetve a családon belül; az abortusz; az erőszak jelenlétének megítélése és elfogadása; az erkölcsösség definíciója; mitől sikeres az egyén; és még sokáig sorolhatnám.
Az, hogy az egyén, az egyén környezete, vagy az egész társadalom adott témakörben hogyan vélekedik, viselkedik, mit fogad el és mit, milyen hozzáállást utasít el, sosem egy állandó tényező. Folyamatos változásban van.

Ha arra keressük a választ, hogy egy társadalom, és azon belül az egyén elképzelése az állatokkal való bánásmód tekintetében hogyan befolyásolható, a hibák hogyan korrigálhatók, első körben meg kell érteni, hogyan alakul ki az ember (tágabb értelemben értett) viselkedése és ez hogyan változik.
A viselkedésre, mint fogalomra ne úgy tekintsünk, hogy valaki tud-e viselkedni, vagy sem. A viselkedés sokkal összetettebb dolog. Magában foglalja a belső döntési folyamatot, aminek lehet az a végkimenetele is, hogy adott helyzetben nem cselekszünk. És az is „viselkedés”, amikor szinte félig tudattalanul, a dolgokat végig nem rágva eldöntjük, hogy a ránk kuncsorogva néző kutyánknak mégis adunk a tortánkból, vagy gondatlanságból elfelejtjük jó helyre elzárni azt a bizonyos táblacsokit, aztán utána rohanunk az állatorvoshoz.

Az emberi viselkedés túlnyomórészt tanulási folyamat eredménye. A személyiségünknek nagyon sok építőeleme van, ami genetikailag kódolva van bennünk, de ezek leginkább készségek, hajlamok. Az ösztönszinten meglévő viselkedésünk az állatokéhoz viszonyítva elenyésző.
Azt, hogy hogyan kell viselkedni – ami leginkább egy adott élethelyzetre való reakciót jelent – a különböző fejlődési szakaszainkban tanuljuk meg.
Megtanuljuk mit szabad, mit nem, az eltérő élethelyzetekre hogyan reagáljunk, adott viselkedés esetén milyen válaszreakcióra számíthatunk. Mi történik, ha dühöngünk, ha hisztizünk, ha behódolunk, és hogy mit és hogyan kell válaszolnunk az agresszióra, vagy akár azt, hogy saját magunk agresszív fellépésével mit érhetünk el.
A viselkedésünk, életfelfogásunk folyamatosan változik, a megszerzett tapasztalások egymásra épülnek és folyamatosan változtatnak minket. Hiba azt feltételezni, hogy az ember nem változik. Mindennap, minden interakció változtat(hat) rajtunk.

Első körben a szűk családi környezetünktől tanulunk. Ekkor kiemelt fontossága van annak, hogy a családi környezet milyen viselkedésmintákat mutat meg és ad át nekünk. Személyiségünket alapjaiban határozza meg a családi háttér, illetve, hogy milyen kulturális, társadalmi közegből jövünk, mik az elfogadott társadalmi normák, amikkel napi szinten szembesülünk, melyek lesznek általunk megismert, elfogadottnak tartott normák.

Ahogy telnek az évek, az életközegünk is kiszélesedik. Jönnek a barátok, az óvoda, iskola, haverok, bulik, párkapcsolatok, munkahelyek. Teljesen más emberek, más családi és kulturális háttérrel, eltérő elvárásokkal, nézetekkel, elfogadott viselkedésekkel.
Szeretjük azt hinni, hogy felnőtt korunkra éntudatos emberekké váltunk, akik mindig tudják mit és miért akarnak, tesznek. Holott az igazság az, hogy mindannyiunk személyisége napi szinten befolyásoló tényezőknek van kitéve, amelyeknek valós kihatása is van. Nem szeretünk szembenézni vele, de ettől még mindannyian manipulálhatók vagyunk anélkül, hogy ezt tudatosan érzékelnénk.

Kihat ránk a tágabb értelemben vett környezet is. Befolyásol minket az, amit a hírekben hallunk, a tévében látunk, amit a média sugároz, vagy akár azok a viselkedésminták is, amelyekkel a filmekben találkozunk. Az internetes barangolásainkról pedig akkor még nem is beszélünk….

A személyiségünk, viselkedésünk kialakulására – mindamellett, hogy másoljuk a körülöttünk lévők viselkedését – egy másik nagyon fontos tényező is kihat: szeretnénk, ha mások elfogadnának. Evolúciós örökségünk, hogy társas lények vagyunk (nem a párkapcsolatra gondolok) és fontos mások rólunk alkotott ítélete, amely alapján saját énképünket kialakítjuk, megerősítjük.
Fontos az, hogy mások elfogadnak-e, befogadnak-e, vagy esetleg elutasítanak, kitaszítanak. (Ha ez nem így lenne, nem foglalkoznánk annyit a külsőnkkel, vagy nem okozna azonnali lebénulást hogyha nyilvánosan kell beszélnünk magunkról vadidegenek előtt.) Ezért megpróbálunk alkalmazkodni a társadalmilag elfogadott normákhoz, megelőzendő a kitaszítottság érzését.

Az, hogy egy társadalmi norma – mint például az, hogyan vélekedünk és viselkedünk az állatokkal szemben – mitől alakul ki és mitől lesz elfogadott a társadalom részéről, egy összetett folyamat.
A társadalom, mint olyan – még ha csak egy adott szegmensét is nézzük – az egyénekből álló csoportosulás.
Nagyon leegyszerűsítve az egyén szempontjából az elfogadott viselkedés az, amelyet az egyén a saját tanulási folyamatai és a külső jelzések, jelenségek, visszajelzések alapján saját maga úgy gondol, hogy az a társadalmilag elfogadott.
Ehhez hozzájön még az is, hogy az egyén mit hisz, hogy mások szerint mi az elfogadott viselkedésforma.
Nyakatekerten hangzik. De az, hogy az egyén mit gondol arról, hogy mások szerint mi a helyes, nagyban befolyásolja azt, hogy a jövőben saját maga hogyan fog viselkedni, cselekedni.
És hogy a dolgot tovább bonyolítsuk, az, hogy „mit hisz”, mindig szubjektív, az egyén saját tapasztalatai alapján alakul ki, a saját nézőpontjából szemléli.

És ha az egyén személyisége állandóan tanul, változik, megújul, képes arra, hogy új szokásokat vegyen fel – mindezt úgy, hogy erre közvetlenül és közvetetten kihatással van a szűk és tág értelemben vett élettere – akkor igenis lehetséges, hogy az emberek megváltozzanak.
„Csak” meg kell találni ennek a módját.

Folytatása: itt

*** YouTube csatorna: https://www.youtube.com/kutyabajok ***

 Fotó: StockSnap