Minden kornak és minden társadalomnak megvannak azok a problémái, amelyekről nem szívesen veszünk tudomást. Kényes és érzékeny témák, amelyekről kényelmetlen beszélnünk, vagy ha szóba is kerülnek, nagy vihart kavarnak. Nincs ez másként az állatvédelem terén se. 

Az állatvédelmi problémákra nem egyszerű megoldást találni. Mégis sokszor hisszük azt, hogy ez nem így van. Valahogy úgy véljük, hogyha például hirtelen nagyon szigorú jogszabályok vennének körül minket, másnap reggelre minden megváltozna. Ez viszont nem igaz.
Ahogy azt már korábban feszegettem, a helyzetet megnehezíti az is, hogy az állatvédelem esetében tele vagyunk szélsőséges érzelmekkel, nem vagyunk képesek higgadtan hozzáállni egy adott problémához, ezt pedig megspékeljük még azzal is, hogy nagyon szélsőséges és nagyon leegyszerűsített módon gondolkodunk az egyébként összetett kérdésekben.

A valóságot viszont fontos lenne látni ahhoz, hogy a problémákat megoldjuk. Nem ragadhatunk le a felszínen.
Ha napok óta magas lázam van, fáj mindenem és elmegyek orvoshoz, lehet, hogy ad láz- és fájdalomcsillapítót. Aztán ha három nap múlva visszamegyek, mondván semmit sem javult az állapotom, sőt rosszabb, ír majd fel erősebbet. Ez a tünetem, ezt kezeli. Viszont ki tudja, hogy valójában mi váltja ki? Így ahelyett, hogy a probléma okozóját kezelnék, csak a felületi tüneteket enyhítjük.
Ugyanez a helyzet az állatvédelem számos területén is, amelyek közül általában csak kettőre szoktunk koncentrálni: a kóbor állatok mentésére és az állatbántalmazások visszaszorítására.

A felszínes megközelítéstől való elszakadást megnehezíti az is, hogy nem egy olyan téma van, ami tabu, vagy csak simán nem szeretünk vele foglalkozni.
Vagy azért, mert olyan témáról van szó, amely kényes kérdéseket feszeget, amelyekkel nem szeretünk szembesülni, vagy azért, mert ha felhozzuk őket, egyértelműen darázsfészekbe nyúlunk.

Az érzelmi túlfűtöttség sok esetben tesz minket szentimentálissá. Minden kutyán segíteni kell, mindent meg kell tenni, mindent fel kell áldozni azért, hogy négylábú barátainknak jobb legyen. Az élet viszont nem ennyire egyszerű.

Az állatvilág működésének, és nagyon sokszor kegyetlen, íratlan szabályainak ismerete egyre jobban kikopik.
Az állatok világa vad és kegyetlen. A legerősebb és a legősibb ösztön mindig is az életben maradás volt, bármi áron.
A cuki leopárdfóka szívesen fogyaszt más fókákat és szintén cuki pingvineket, az oroszlánok pillanatok alatt tépnek szét egy igéző tekintetű gazellát, és az emberszabású majmok között is van olyan, amely az ellenséges kolónia másik tagját pillanatok alatt darabokra marcangolja.
Ahogy az állatok védelme és tisztelete egyre jobban társadalmi elvárás, úgy erősödik bennünk egy túlzottan szentimentális kép az állatokról. A kutyák esetében ez még jobban így van, hiszen teljesen beleolvadtak az ember életterébe.

Mennyire rehabilitálható például egy vadon született kutya, tudván, hogy ezek az egyedek teljesen más habitussal vannak az ember iránt, mint azok, amelyek az ember környezetében születtek és nőttek fel, így a megszokott ember-kutya kötelék utólag nem is igazán építhető fel? Vagy beszélhetünk akár emberi közegben született, de szocializálatlan, félrenevelt vagy idegrendszerileg sérült kutyákról is.
Akármennyire szeretjük is a kutyákat, nem dughatjuk a fejünket a homokba, hiszem nem egy, nem kettő kutya él jelenleg (függetlenül attól, hogy ez nem az ő hibájuk), amelyek veszélyesek a környezetükre, akár életveszélyesek is lehetnek.

Mi legyen azokkal a kutyákkal, akik viselkedési problémái minden kipróbált rehabilitációs módszer ellenére kezelhetetlenek? Mi legyen azokkal a kutyákkal, amelyek egészségi állapota stabilizálható ugyan, de jobb életre aligha lesznek képesek?
Hol van az a határ, amikor azt mondjuk, tovább küzdünk értük és mikor adjuk ezt fel (természetesen az ő nevükben nyilatkozva)? Ha egyáltalán feladjuk. És ezt ki döntheti el?

Mind a viselkedési és mind az egészségügyi rehabilitáció pénzbe és időbe kerül.
Mi van akkor, ha egy menhely esetében a ráfordított idő és erőforrások elegendőek lennének arra, hogy akár egy tucat, kevésbé „problémás” kutyát sokkal rövidebb idő alatt helyrehozzunk egyetlen egy extra problémás helyett?
(Ne felejtsük: az állatvédő szervezetek többsége ember- és pénzhiánnyal küzd.)
Az állatok eutanáziája nem egy olyan dolog, amely ilyen jellegű felvetésével túl nagy népszerűségre tehetnénk szert. A kutyák elaltatása önmagában összeegyeztethetetlennek tűnik az állatvédelemmel, holott a két dolog nem zárja ki egymást, hogyha képesek vagyunk két lábbal a földön állni. Vannak esetek, amikor ez elkerülhetetlen és szükséges.

A totális elutasítás a válasz azokra az esetekre is, amikor valakinek az életkörülményei megváltoznak, és továbbá nem megoldható egy kutya ellátása. Költözés, családon belüli változások, vagy akár meg is örökölhetünk egy négylábút.
Zsigerből ítéljük el ezeket az embereket, akik ilyenkor menhelyre adják a kutyájukat, mondván, ha valójában szeretnék és törődnének vele, erre sosem kerülne sor. (Persze lehetne azt is, hogy például kitenné az erdőben és akkor még a rosszalló tekintetekkel sem kell találkoznia.)
Más életébe viszont nem láthatunk. Nem tudjuk, hogy milyen veszteségeket hozott egy családtag halála, vagy egy hirtelen jött munkanélküliség és mindez milyen egzisztenciális veszteséggel járt együtt.
Minden nap történnek emberi tragédiák, emberek veszítik el saját méltóságukat, anyagi megélhetésüket. Ítélkezni könnyebb, mint ilyen helyzeteken átjutni és az összes megoldandó problémát megoldani.

A szociális problémákkal egyébként sem szeretünk foglalkozni. A mélyszegénységgel sújtott társadalmi réteg olyan jellegű problémákat okoz, amelyekkel a szokásos taktikák nem is igazán működnek.
A szegénység, az alulműveltség és az analfabetizmus okozta problémák esetében lehet ezt a réteget szidni és pálcát törni felettük, de az elítélésük (még ha jogos is) nem fog semmiféle helyzetet megoldani. Úgyhogy itt kell eldönteni azt, hogy valójában a semmit nem érő kritikával élünk-e, vagy megnézzük, mi az, aminek értelme is van.

Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy egyébként az anyagilag tehetős társadalmi réteg esetében is ugyanezek a problémák jelen vannak. A tudatlanság is és az anyagi kufárkodás is. Sok helyen a kutya, mint családi kiegészítő vagy státuszszimbólum szerepel és nem egy olyan „dolog”, amelyre a családi büdzséből túl sokat kéne szánni. Meg lehet kérdezni állatorvosokat arról, hogy hány kutyát altatnak el csak azért, mert az egyébként rutin beavatkozásra szánt összeg helyett ezt az utat választják egy komolyabb, költségesebb, de nem végzetes betegség esetében.

Szeretnénk azt, hogy a társadalom sokkal pozitívabban és elfogadóbban közelítsen a kutyák felé. Örülünk annak, hogy egyre több helyre vihetünk be kutyákat. A szállodák és éttermek mellé most már bevásárlóközpontok is csatlakoztak.
Viszont érdemes ekkor megemlíteni azt is, hogy vajon képesek leszünk-e kulturált módon élni ezekkel a lehetőségekkel? Ismétlődő jelleggel lehet hallani a kutyasétáltatás alatt megtörtént kutyatámadásokról, az utcák még mindig tele vannak ürülékkel, és azt sem tudjuk sok esetben felfogni, hogy attól, hogy mi nagyon szeretjük a saját kutyánkat és bízunk benne, hogy póráz nélkül is minden parancsot teljesít, ettől még vannak, akik félnek tőlük és nem igazán szeretik azt, ha egy kutya mindenféle külső kontroll nélkül közelít feléjük.

A felsorolt kérdéseket, helyzeteket sokszor kerüljük. Vagy azért, mert érzékeny pontra tapintanak, olyan dolgokra, melyekkel nem szívesen nézünk szembe, vagy pedig egyszerűen nem tudjuk rájuk a választ.
Mindegyik megválaszolása etikai dilemmákat vet fel és sok esetben kell (vagy kellene) határvonalakat meghúznunk, amely sosem egy egyszerű feladat. Az esetek többségében az értelem küzd meg az érzelemmel. A logika és hidegfejűség verseng azzal a vággyal, hogy elesett állatoknak segítsünk és ezáltal jobb embernek érezzük magunkat.
A legkeményebb dolog pedig az, hogy sok esetben nincs is jó válasz, jó döntés. Viszont néha-néha ezeket a témákat le kell porolnunk és foglalkoznunk kell velük. Elfordíthatjuk a fejünket, de attól hogy nem látjuk őket, a problémák még ott vannak.

*** YouTube csatorna: https://www.youtube.com/kutyabajok ***