Az agyoncsépelt felelős állattartás

A „felelős állattartás”, mint fogalom, jó pár éve a köztudatban van. Nagyon sokan, nagyon sokszor használjuk. Csak éppen sok esetben úgy tűnik, abszolút nem világos az, hogy valójában mit is jelent.

elcsepelt-felelos-allattartas.jpg

Manapság a leggyakoribb válasz arra, hogy mit jelent a felelős állattartás az az, hogy „a kutya családtag”. Ennek kibővített változata tartalmazza annak kifejtését, hogy úgy tekintek rá, mint a gyerekemre, én vagyok az anyukája, apukája.
Valahogy egyenlőségjel került a két fogalom közé. Felelősség = családtagi státusz.

Egy ideje próbálom megfejteni, hogy mit is jelent a pár évvel ezelőtt felbukkant és a társadalom szóhasználatába nagyon erőteljesen beivódott, a kutya most már „családtag” kifejezés.
Ha nagyon elméleti síkon akarom megfogni az elgondolást, leginkább a kutya státuszát és az emberrel való interakciójának milyenségét fejezi ki. Jelenti azt, hogy a kutya az ember hétköznapjaiba most már másmilyen szinten épül bele, más módon veszi ki részét, más tevékenységeket végez, más funkciót lát el.
Lekerült a láncról, bekerült az ágyba.

Ha az elbeszélő nézőpontjából nézem, alapvetően arra épül, hogy hogyan gondolok a kutyámra. Egy alapattitűdről van szó. Arról, ahogyan tekintek a kutyámra. Amit hiszek arról, hogy az én életemben, annak rendszerében milyen szerepet tölt be.
De ettől, hogy én így gondolok a kutyámra, automatikusan felelős kutyatartóvá válok?

Én úgy tekintek rá, mint családtagra. Ő az én gyerekem. Én vagyok az ő apukája, anyukája. Én vagyok. Én. Én. Én.
Pedig a felelősség – legyen szó bármilyen más témakörről is – nem velem kezdődik, nem tőlem indul ki. És önmagában feltételezi azt, hogy saját magamon kívül mást is figyelembe veszek.

A felelős kutyatartás első lépésben ott kezdődik, hogy képes vagyok felismerni, hogy egy teljesen más fajról van szó.
Más fajról, más igényekkel és képes vagyok kialakítani számára egy olyan közeget és életmódot, ami biztosítja a jóllétének teljesülését. Nem ragadok le annál a pontnál, hogy ha nekem jó az én kutyámmal, akkor neki is egészen biztosan jó velem.

A kutya családba való beemelésének egyik nagyon komoly és negatív következménye az, hogy a kutyák igényeit nagyon sokan, nagyon sok esetben emberi mértékkel mérik fel, értékelik.
Egyszerűbben kifejezve: tényleg úgy nevelnek és tartanak kutyát, ahogyan azt egy emberrel tennék. Hasonló körülményeket teremtenek és azt hiszik, hogy mivel a házi kedvenc családtagi „besorolást” kapott, emberi léptékkel mérve az igényei megvannak, így minden a legnagyobb rendben van.
Viszont egy teljesen más fajról beszélünk. Más tanulási folyamatokkal, eltérő biológiai igényekkel.
Ha önmagunk igényeitől nem vagyunk képesek elvonatkoztatni és észrevenni azt, hogy kutyánkat más teszi boldoggá és egészségessé, mint saját magunkat, nem beszélhetünk felelős állattartásról. Akárhogy is tekintjük és kezeljük kutyánkat egyenrangú félként.
A kutyák igényeinek ismerete hatalmas tudásterület. Nagyon sok mindenhez kéne egy felelős gazdinak értenie. Nem elég az, ha a kutyája cuki. Ettől ő meg boldog.

Általánosítani persze nem lehet.
Viszont ha ez nem így lenne és az emberek tudnák hogyan kell kutyát tartani a kutya igényeit is figyelembe véve, nem lenne ennyi viselkedésproblémás kutya, nem lennének tele a kutyabarát Facebook csoportok kritikus egészségügyi állapotban lévő kutyák Facebook lájkokkal történő távgyógyításával és valószínűleg a menhelyek sem lennének tömve megunt, kidobott állatokkal.

Kutyatartás során a felelősségteljesség egy másik pólusa általában teljesen figyelmen kívül marad. Valahogy a környezetünk, mint olyan, kimarad a képből. És itt borul minden…
Rengeteg példát lehet felsorolni, ami alátámasztja a környezet figyelembevételének elmaradását.

A fel nem szedett kutya szar.
Az elvárás a szomszédok felé, hogy még szóba se hozzák azt, hogy a lakásba zárt kutya reggeltől estig üvölt. Mert ha szóba hozza, akkor milyen ember már az olyan, aki nem szereti a kutyákat és gondja van azzal, ha valaki kutyát tart?
Nem teszek pórázt a kutyámra és simán „ráengedem” bárkire, bármire. Hiszen az én kutyám, akit szeretek. Aki jó. Aki nem fog támadni. Meg sem fordul a fejemben, hogy egy másik kutya, egy váratlan szituáció számomra is ismeretlen helyzetet eredményezhet a viselkedésében.
Az pedig pláne nem fordul meg emberek fejében, hogy vannak mások, akik (sok esetben okkal, korábbi traumáktól vezérelve) félnek a kutyáktól. Nem azért, mert ők hülyék és ostobák lennének (jó sok diskurzusban felmerül ez, mint feltételezett ok). Hanem mert mások a tapasztalataik.
Nekem jó a kutyámmal. Ha mindeközben pedig attól, ahogy én tartom másnak nem jó, vagy akár ettől szenved, az már az ő baja.

A felelős kutyatartás nem azt jelenti, hogy nekem milyen jó attól, hogy van egy kutyám és én ettől boldog vagyok.
Hanem azt, hogy mindezt úgy teszem, hogy az a kutyámnak is valójában jó és a környezetem sem szenved tőle(m).
Ezzel szemben viszont nagyon sok esetben bebújunk egy nagyon egyszerűen megfogalmazott fogalom mögé, a kutyánkat kikiáltjuk családtagnak, és azt hisszük, ezzel teljesítettük kötelezettségeinket.

*** YouTube csatorna: https://www.youtube.com/kutyabajok ***

Fotó: StockSnap