Magyar kutya, lengyel kutya, nem egykutya
Sokszor hasonlítgatjuk a dolgok állását ahhoz, hogy egy másik országban hogyan is működnek azok. Nincs ez másképp az állatvédelemben sem. Az esetek többségében keserű szájízzel, vagy éppen reményt keltő lelkesedéssel nézzük azt, máshol hogyan működik az, ami nálunk lehetetlen küldetésnek tűnik.
Valamikor év elején kezdett el terjedni a „lengyel példa”, leginkább tenyésztői körökben, mint a felesleges kutyaszaporulatra való megoldás.
A lengyelek pár év alatt elérték azt, hogy a nagyszámú otthontalan kutyaállomány problémája megoldásra került. Ehhez az kellett, hogy törvénybe iktatták, hogy kutyát eladni csak törzskönyvvel lehet, törzskönyv nélküli kutyát pedig csak elajándékozni szabad. Különben jön a nem kis összegű bírság.
Rendkívül jól hangzik. A tenyésztők számára főként. De a dolognak nem ők lettek az igazi nyertesei: egy elég komoly, évtizedek óta meg nem oldott probléma végére került pont. Remélhetően véglegesen.
Ismerve a helyzet magyarországi ismérveit, ki ne szeretné ugyanezt az eredményt elérni itthon is?
És akkor most térjünk vissza a földre és próbáljunk meg kétlábon állni.
Első körben nézzük meg a két pólus mindegyikére – a kutyákat „létrehozókra” és azokat magukhoz vevőkre – kihatással bíró tényezőt, magát a törvényhozást.
Aki azt mondja, hogy a politikát érdekli az állatvédelem helyzete, az álomvilágban él. És most mindenki vonatkoztasson el attól, hogy állatkínzásért miért nem jár azonnali akasztás. A konkrét, egyértelműsíthető, az internet népének ingerküszöbét átlépő állatkínzás az összes állatvédelmi probléma elég kicsi töredéke.
Több szakértő állítja, hogy a magyar állatvédelmi törvény jó. Sokkal jobb, mint egy csomó más EU-tagállamé, ahol az állatvédelem még sincs ennyire mélyponton.
Egyrészt semmit sem ér az, hogyha van egy törvény, aminek az állami apparátus általi tényleges végrehajtása és a betartás kikényszerítése nem történik meg, vagy ha a jogsértés felderítésére minimális az esély.
A mostani törvényi háttér nincs se betartva, se ellenőrizve maradéktalanul. Kivéve, ha komolyabb következményekkel járó ügyről van szó. Mi értelme lenne egy újabb szabályozásnak? Főleg, ha olyan témakörről van szó, amit még egy normális világban is nehéz leszabályozni, miközben annak teljeskörű ellenőrzése szinte lehetetlen?
Másrészt ezekben az országokban a társadalom állatokhoz való viszonya, az állattartás kultúrája sokkal előrehaladottabb, mint nálunk. Mindezt anélkül, hogy lépésről lépésre törvénybe lenne vésve, hogyan kell az állatokhoz normális állampolgárként viszonyulni.
Arról ne is beszéljünk, hogy az alapvető hozzáállásunkban – mindamellett, hogy mindig újabb és újabb szabályzatokat követelünk – benne van az is, hogy iszonyúan szeretjük ezeket megkerülni, figyelembe se venni.
És mégis. Nagyon sokan várják a csodát attól, hogy szigorúbb szabályok egy varázsütésre majd mindent megoldanak.
És akkor nézzük azokat a személyeket, akik meghatározzák a kutyák iránti keresletet.
Kutyát tartani nagyon szeretünk és alapjogunk. Akkor is, ha a tartására nincs pénzünk, ha a megfelelő tartási körülményeket nem tudjuk biztosítani, vagy ha lövésünk sincs arról, hogyan is kéne egy kutyát kölyökkorától kezdve felnevelni.
Mert kutyaszerető nemzet vagyunk, imádjuk a kutyákat, úgyhogy nekünk kutya kell. A többi dolog mellékes, nem számít.
Ötvözzük azon mentalitásunkat, miszerint a szabályokat zsigerből próbáljuk megkerülni azzal, hogy a kutyákat olyan nagyon szeretjük, hogy az sem számít, ha a menhelyekre termeljük őket.
Ki hiszi azt el, hogy az összes háziszaporított kutya innentől kezdve nem születne meg és „hivatalosan” nem ajándékként kerülnének meghirdetésre? Hiszen mindkét félnek ez az érdeke.
Az eladónak kell a pénz, a vásárlónak pedig nincs kedve kiadni többet húsz-harmincezer forintnál, mert jelenleg ennyi a „fajtiszta” kutyák piaci ára.
Innentől kezdve pedig minden kutyákat lepasszoló hirdetés „ajándékként elvihetőként” fog megjelenni. Aztán a népnyelv majd megalkotja azokat a szófordulatokat, amelyekből egyértelművé válik mindenkinek, hogy ezek azért ám nem ingyenesek, csak közös érdektől vezérelve ezt nem mondjuk meg senkinek.
És végül jöjjenek a tenyésztők, akiket a „lengyel példa” végre pozitív színben tűntet fel és nem egy átkozott bagázsnak tekinti őket, akik miatt tele vannak a menhelyek. Természetesen keverékkutyákkal.
Becslések szerint a kutyák populációja Magyarországon 2-3 millió körülire tehető. Pontos számot senki sem tud mondani, de még ha csak a legalsó értéket nézzük, a lakossághoz viszonyítva ez a szám is iszonyúan magas!
Ezzel szemben, ha megnézzük a törzskönyvezett kutyák számát, ez 2017-ben 15.163 egyedet jelentett. A teljes magyar kutyapopuláció minimális töredéke!
Akinek rálátása van a tenyésztők világára, tudja jól, hogy ezen kutyák nagyon nagy része marad is a tenyésztői körökben, számos kutya el is hagyja az országot és külföldi tenyésztőkhöz kerül.
Tételezzük fel, hogy egy nagyon utópikus világban a magyarok fele rádöbben arra, hogy neki igazából nem is kéne kutyát tartania, hogyha tényleg szereti a kutyákat. Egy ekkora keresletigény csökkenés esetében is képes lenne a tenyésztői közeg kiszolgálni az igényeket mennyiségi szempontból?
A dolgot tovább árnyalja az is, hogy a tenyésztők nagy része megnézi, hogy kinek ad el kutyát. Fontos, hogy milyen helyre kerül, milyen élete lesz, és próbálja elkerülni azt a helyzetet, amikor egyik reggel azzal hívják fel, hogy az ő általa tenyésztett kutya átvehető a lediktált című gyepmesteri telepen. Mi lenne így azokkal, akik alapjoguknak tekintik azt, hogy ők kutyát tartsanak, holott igazából egy plüss állatot sem bíznánk rájuk nyugodt szívvel?
Aztán bizonyos fajták esetében a nevelésük és tartásuk előzetes hozzáértést igényel és az ennek való megfelelés a tenyésztő érdeke is. Nem elég az, hogy egy kutya kölyök korában übercuki. Nem jó az, amikor a széttépett családtag vagy szomszédnéni ügye miatt az adott fajta megint megkapja a „veszélyes kutya” billogot.
A „lengyel példa” arra alapoz, hogy a tenyésztők olyan személyek, akik kutyaügyben megbízhatóak, rájuk lehet számítani, támaszkodni, szakmailag megbízni.
Ezzel szemben a tenyésztői körökben égető szükség lenne egy nagyon komoly eszmei karbantartásra és a tenyésztés, mint olyan, és a hozzá tartozó fogalmak definiálására. Első körben tisztázni kéne, hogy mit is jelent az, hogy valaki fajtatiszta kutyát tenyészt.
És ha a fogalmi meghatározás megvan, aszerint kéne cselekedni is.
Senki se tud annál jobban és hevesebben vitatkozni arról, hogy hol a határ a tenyésztés és a szaporítás között, mint maguk a tenyésztők. Bizony, a tenyésztő is ember, belőlük is sokféle van, és akármennyire is szeretünk tipizálni, olyan két mondatban leírható személyiségtípus, hogy „tenyésztő”, nincs.
Ettől persze kéne tudni definiálni azt, hogy mitől tenyésztő egy tenyésztő ahhoz, hogy egyértelműen azonosítható legyen a társadalomnak ezen csoportja.
Mai napig ölre menő vita tárgya az is, hogy mennyire etikus az, hogy egy tenyésztő direktben kijelenti és meghirdeti, hogy mennyit kér a kutyáért. Ettől függetlenül persze a „kölykök elvihetők” megfogalmazással minden a legnagyobb rendben. Mert így már más a külcsín, még ha ugyanarról is van szó.
És akkor még nem beszéltünk a tenyésztői etikát földbe döngölő hamisított törzskönyvekről és szűrési eredményekről; a törzskönyvvel valójában nem rendelkező, de úgy eladott kölykökről; az aktuális trendek diktálta igény szerinti mindenféle divatszínre való tenyésztésről, amelyek a fajtán belül okkal nem elfogadottak. Főleg úgy, hogy azért papír ebből is lesz.
Első körben a tenyésztőknek (és természetesen minden tenyésztőkből összeálló szerveződésnek) rendet kellene tenniük saját házuk táján és a gondolataik között ahhoz, hogy azt lehessen mondani, hogy igen, a tenyésztők azok tenyésztők. És valami féle színvonalat, nívót jelent az, hogy ők azok.
Mert csak attól, hogy egy alomnyi kölyöknek papírja van, attól azok még simán beleesnek a szaporítás legkézenfekvőbb, vitathatatlan definíciójába is.
A törzskönyv néven a köztudatba beivódott származási lap, mint olyan megítélése sem túlságosan jó. Illetve az, hogy valójában mire való. Sok esetben maguknak a tenyésztőknek sincs konkrét fogalmuk arról, hogy a kiállítási eredmények felvitele, a jövőbeli almok regisztrálása és a kiállításokra történő nevezések mellett mi értelme lenne annak az egy darab papírlapnak.
És valljuk be őszintén, a tenyésztők negatív társadalmi megítélésén is illene kicsit dolgozni.
Ha a felesleges kutyaszaporulat helyzetét rendezni szeretnénk és azt mondjuk, hogy a megoldás kulcsa a tenyésztőkbe vetett bizalom, akkor kéne szakmaiság, lefektetett és működő norma és etika. Nem csak látszat szinten. Addig viszont, amíg az „a kutya” újság 2018 júniusában leközli, hogy Berki Krisztiánnak, a celebvilág fenegyerekének, Jack kutyája „egy nagyon híres kennelből származik” és „három-négy hetesen érkezett hozzánk”, akkor ott még nagyon sok mindent kell helyre tenni ahhoz, hogy azt tudjuk mondani, hogy a magyarországi tenyésztésnek nívója van, amire társadalmi szinten lehet építkezni.
Egy működő rendszer más közegben akkor adaptálható sikeresen, hogyha az alapvető mozgatórugók működéséhez a megfelelő táptalaj és a szükséges elemek rendelkezésre állnak.
A „lengyel példa” rendkívül szimpatikus. Működött és megoldott egy olyan helyzetet, amellyel a magyarországi állatvédők egyre kevésbé tudnak mit tenni.
Ne feledkezzünk meg a „lengyel példáról”. Csak előtte győzzük meg a hatalmi apparátust, hogy a jelenséggel foglalkozni kéne, formáljuk át a hétköznapi kutyatartók mentalitását és felelősségérzetét, a tenyésztők pedig végre döntsék el, hogy kik ők valójában és miből is áll maga a kutyatenyésztés.
És akkor sanszos, hogy működni fog.
*** YouTube csatorna: https://www.youtube.com/kutyabajok ***
Fotó: Dreamstime.com