A kutyajogsi több nyugat-európai országban működő, bevált dolog. A lényege az, hogy mielőtt valaki kutyát tarthatna otthon, előtte vizsgán kell bizonyítania, hogy rendelkezik az alapvető tudással ahhoz, hogy egy négylábút tartson felelősen. Időről-időre elhangzik az az ötlet, hogy a kutyajogsit Magyarországon is be kéne vezetni, kitűnő megoldás lenne számos problémára, konfliktushelyzetre.

Ha stílusos akarok lenni, azt mondom, a felelős kutyatartás már lassan lerágott csont. Nagyon sokszor emlegetjük, több helyről halljuk, hogy ez rendkívül fontos és mindenkinek magáénak kéne tudnia. Mindeközben lényegi változás nem történik.
Megérne egy misét az is, hogy elkezdjük kivesézni azt, hogy valójában mitől lesz felelős egy állattartó és mitől nem. Ezen a téren is elég sok félreértés, félremagyarázás és félrenézés van.

Mivel hogy a kutyajogsi rendszere tőlünk nyugatabbra működőképes dolog, adja magát a helyzet, hogy a máshol bizonyítottan bevált módszereket adaptálni próbáljuk. Vajon működne-e mindez Magyarországon, és ugyanazt az eredményt hozná-e?

Elsőként induljunk ki abból, hogy minden országnak eltérő szokásai, neveltetési sémái, kulturális beidegződései vannak. Attól, hogy adott „nagy” alapideológiák országhatárokat átlépve vannak jelen, még azok keverednek a helyi szokásokkal, sajátosságokkal.
Máshogy ünnepeljük a karácsonyt, másképp gondolunk a rendőrökre, mást gondolunk a nők társadalmi helyzetéről és más véleményünk van arról, mit jelent az, hogy van kutyánk és azt hogyan is kéne tartani.

A kutyajogsi mellett érvelők kötelezővé tennék. Viszont nézzük meg, hogyan is szoktak a kötelező jellegű dolgok beteljesedni egy olyan országban, ami nyugodtan kijelentheti magáról azt, hogy túlzottan túlszabályozott.
Egyrészt van egy jó nagy ellentmondás a társadalom gondolkodásában.
Az egyik oldalról, ha valamit akarunk, hogy az a továbbiakban máshogy működjön, egyből a joghoz „nyúlunk”. Le kell írni, törvénybe kell iktatni, aztán reggeli ébredés után már egy új világban ébredünk.
A másik oldalról viszont, ha valamit törvényben leírva kötelezővé tesznek (főleg úgy, hogy az az egyén mindennapi szokásainak megváltoztatását célozza meg), akkor mindenki próbálja megtalálni a kiskapukat.

A jogban és a kötelezően előírt dolgok kihatásában mégis nagyon erősen hiszünk.
Gondoljunk csak a jelenlegi drogprevenciós stratégiára. Arra épül, hogy törvénybe lett fektetve, hogy drogozni, azt akár tartani bűn. Probléma letudva. Innentől kezdve, hogy az egész úgy, ahogy van bűn, a megelőzésre vajmi keveset kell áldozni. Változtatott ez bármit is? Igen, szociológusok és szociális munkások szerint negatív irányba vitte a hazai helyzetet.
Hasonlóan lett törvénybe iktatva, hogy kutyát láncon tartani tilos. (Most tekintsünk el a törvény egyéb, nem kicsi hiányosságaitól.) Volt változás? Nem. Miért nem?

Az emberek nem azért tartották eddig a kutyákat láncon, mert mostanáig ezt a törvény nem írta elő.
Hanem azért, mert úgy gondolták, így kell kutyát tartani. Van, aki már hatvan éves elmúlt, ő egész életében úgy tudta, úgy látta, hogy kutyát így kell tartani.
Mert amikor ő kisgyerek volt, ezt tanulta, hogy a kutya „ilyen”. Őrzi a házat kinn. Nem benn a házban, ott keresnivalója sincs! Kinn az udvaron, és hogy közben ne tegyen semmit se tönkre és ne csatangoljon el, láncra kell kötni. Mert a kutya ilyen.

A törvénynek lehet elrettentő ereje, viszont az emberi viselkedést radikálisan megváltoztatni nem fogja. Az emberi természet nem így működik, így a probléma, és leginkább a probléma okozója, ott marad.

Nem egy papír miatt lesz valaki képes a kutyájával szocializáltan viselkedni. És most nem arra célzok, hogy a kutya szocializált, hanem arra, hogy a gazdája képes-e a társadalmilag helyes normákat elsajátítani, illetve ezeket alkalmazni. Tud-e viselkedni a kutyájával, tudja-e kezelni a kutyája által generált élethelyzeteket.
Értem ez alatt például azt, hogy a kutyagumi nem marad ott a járda közepén, az egyébként labilis idegállapotú kutyát nem engedi szabadon rettegésben tartva a parkot, képes úgy sétáltatni a kutyáját, hogy eközben senki sem esik át a méteresre kiengedett póráz zsinórján, nem kapja le az arra tekerő biciklist, és ehhez a listához szerintem mindenki hozzá tudna még adni legalább öt különféle, elég jellegzetes konfliktushelyzetet.

Egy kutyajogsi pénzbe kerül. Egészen biztosan, mivel oktatást kell szervezni és fenn kell tartani egy adminisztratív apparátust is hozzá.
Mindeközben állandósult probléma, hogy akik kutyatartásra adják a fejüket, olykor végig sem gondolják azt, hogy egy kutyát tartani bizony anyagi forrásokat is igényel, nem elégséges az ebéd vagy vacsora maradékát megosztani az ebbel.
Tessék csak beszélgetni állatorvosokkal arról, hány kutya kerül azért elaltatásra, mert egy komolyabb egészségügyi probléma helyrehozása és a kezelés olyan összeget tesz ki, amelyet vagy nem tudnak kifizetni, vagy sajnálják rá a pénzt.

Az anyagi dolgok végig nem gondolása mellett elég sok információ hiányzik még nagyon sok kutyatartó esetében. Hogyan kell nevelni, táplálni egy kutyát, milyen egészségügyi problémák léphetnek fel, ezek esetében mit tegyünk, mit ne tegyünk, és még sorolhatnám.

A kutyajogsi, mint olyan, ha lenne, egy regisztrációs folyamat volna, amiben bízunk, hogy megoldja a kutyatartáshoz kapcsolódó problémák tetemes részét. Tényleg egy több órás, kötelezően előírt tanfolyam elvégzéséért kiadott papír az, ami ma Magyarországon hiányzik és megoldást nyújthatna?

Ami ma igazából hiányzik: az állattartás kultúrája.
Nincs kultúránk, kiforrott gondolkodásmódunk, ami tényeken alapulna. Előtte azt kéne, kellene belenevelni saját magunkba, mielőtt erre bármiféle államilag szabályozott rendszert felépítenénk.

Ennek kialakítására kéne inkább komplex stratégiát összeállítani, csúnya szóval élve: népnevelni kéne, viszont ez egy hosszabb és komplikáltabb folyamat.
A kulturális elemek olyanok, mint például a fogmosás, vagy kézmosás. Megtanuljuk és felnövünk úgy, hogy azt csinálni kell. Senki nem írta elő a higiéniás társadalmi „elvárásokat” jogszabályokban, mégis a társadalom nagy része műveli őket. (Valamekkora része pedig nem.)

Ezért kardinális kérdés a felnövekvő generáció képzése, az állatok szeretetére való nevelése, ahogy azt szerencsére egyre több állatvédelmi szervezet fel is vállalja. Hogy legalább már nekik egy teljesen más jellegű elgondolásuk legyen arról, hogy milyen is valójában egy kutya és hogy Buksinak miért nem jó az, hogyha láncon tartják egész életében. (Persze kérdés az, hogy mi történik Pistike világnézetével, hogyha ezt követően hazamegy, és otthon azt mondják neki, hogy de igen, Buksi akkor is a láncon marad.)

Nagyon nagy szükség lenne arra, hogy aki pedig felnőtt fejjel jut el arra az elhatározásra, hogy ő jobban és tudatosabban szeretne kutyát tartani, meglegyen hozzá a szükséges háttér. Sajnos Magyarországnak a kutyatartással kapcsolatos oktatások, képzések terén nagyon sokat kéne még fejlődnie.

Lehet persze abban bízni, hogy a kötelező kutyajogsi bevezetése sok mindent megváltoztatna. Ismerve viszont kulturális szokásainkat és hiányosságainkat, egy ilyen lépés nem fogja beváltani azt az illúziót, hogy egy jogszabály hatályba lépését követően Magyarország pikk-pakk utoléri Svájcot és annak színvonalára lép. A világ nem ennyire fekete és fehér.

Végezetül egy széljegyzet: attól, hogyha valakinek lenne egy pár hét alatt megszerzett tudása (ami akár nagymértékben meg is maradhat) és végül egy papírja arról, hogy megfelelt akármilyen állami akkreditációs rendszernek, ne legyenek illúziói és ne higgye azt, hogy innentől kezdve övé a világ.
Kutyát tartani egy életre szóló tanulási folyamat. A kutyák különböznek tőlünk, a különböző fajták speciális jelleggel bírnak és azon belül pedig minden kutya egyedi. Egy alapképzés mindenkinek jól jöhet. De azt, hogy ki hogyan tud saját kutyájának jó gazdája lenni, saját magának kell megtanulnia. És ezen nem lenne szabad időt spórolni.

*** YouTube csatorna: https://www.youtube.com/kutyabajok ***

Fotó: Dreamstime.com