Talán az egyik legmegosztóbb és leghevesebb vitákat kavaró témakör az állatvédelmen belül az állatok eutanáziája. Az alapelgondolás szerint ugyanis az állatvédelem zászlajára az állatok életének jobbá tétele van kitűzve, nem pedig az ember keze által történő elaltatásuk.

Az eutanázia nemcsak az állatok, hanem az emberek esetében is nagyon komoly ideológiai vitákat gerjeszt. A gyógyíthatatlan, menthetetlen, végső stádiumban lévő betegek által saját magukra kérhető halálos „ítélet” megannyi ideológiai és morális vitát okoz.
A kutyák esetében a helyzet egy momentumban lényegesen eltér: az állatok eutanáziája megengedett. Csak éppen nem ők azok, akik a végső és végleges döntést meghozzák.

Az állatvédelemben az eutanázia rendkívül megosztó témakör. A kóbor kutyák mentése, akik sok esetben fizikai és mentális bántalmazáson is átmentek, a bajbajutottak megsegítéséről szól. Nem pedig arról, hogy emberi beavatkozás által örök nyugovóra térjenek.
Ezen állatok elaltatása abszolút nem fér bele a jelenleg elfogadott képbe, így az állatbarátok felfogásával – főleg azokéval, akik passzív szemlélőként figyelik az állatmentők és menhelyek munkáját – ez abszolút nem összeegyeztethető.

A különböző egészségkárosodással rendelkező kutyák, köszönhetően az orvostudomány fejlődésének és a különféle protézisek elérhetőségének, egy szerető környezetben szinte teljes életet tudnak élni.
Viszont mi a helyzet azokkal az egészségügyi problémákkal, amelyek egy kutya alapvető biológiai működését teszik lehetetlenné, vagy állandó fájdalommal járnak. Hosszú listát lehetne írni a különféle belső szervi és daganatos megbetegedésekről, mozgásszervi rendellenességekről, amelyek mindegyike lehetetlenné teszi azt, hogy egy kutya állandósult szenvedés nélkül élje le az életéből hátralévő időszakot, legyen az bármilyen hosszúságú.

Függetlenül attól, hogy a kutya mindennapjaiban örömöt is fog érezni és bele fog férni egy-két farokcsóválás is, de ettől még mennyire bölcs dolog egy fájdalmakkal folyamatosan küszködő kutya szenvedését meghosszabbítani és végignézni azt, ahogy nap mint nap szenved, közben pedig biológiailag teljesen leépül. Mondván, mi szeretjük őt. És joga van az élethez. Milyen élet az, amelyik folyamatos fizikai fájdalommal van teli? Vajon az nem állatkínzás-e, amikor egy ilyen kutyát életben tartunk csak azért, hogy ne érezzük magunkat rossz embernek?

A mentális és viselkedésbeli problémák ugyancsak dilemmához vezetnek.
Mi legyen egy kutyával, amelyikről kiderül – és az ok itt most teljesen sokadlagos tényező – hogy a viselkedése hónapokon keresztül tartó próbálkozás ellenére sem rehabilitálható, és akármennyire is szeretnék beemelni az emberi társadalomba, ez sosem fog sikerülni.

A menhelyek esetében ez különösképp faramuci helyzetet szül. Egy mentett kutya esetében nem mindig lehet tudni előre azt – hacsak nem kutyaharcoltatásra használt ebekről van szó például – hogy milyen jellegű biológiai és viselkedési problémákkal kell majd szembenézni. Ez majd menet közben kiderül. És amikor kiderül, el lehet dönteni, hogy mi lesz a következő lépés.
Várjunk-e tovább a csodára és közben ott tartunk egy kutyát, ami viszi a pénzt és foglalja a helyet más kutyáktól, vagy azt mondjuk: amit tudtunk, megtettünk érte és elengedjük.

Nagyon kevesen gondolnak abba bele, hogy egy menhely fizikai kapacitása (és ne feledkezzünk meg az anyagi lehetőségeiről sem) véges.
Azt is figyelembe kell venni, hogyha egy menhely a többszörösét vállalja be annak, amit kezelni tud, akkor nagyon könnyen megeshet, hogy ő maga fog állatvédelmi problémákat generálni. Háromszor több kutyát tartani egy bekerített helyen, mint amennyi egyébként normálisan elférne, rendkívül sok problémát tud okozni. Ehhez még hozzájön az etetésük, az állatorvosi ellátásuk, szocializációjuk.
Ha egy menhely nem képes hideg fejjel meghúzni a határt és kitenni a „Megtelt” táblát, nagyon könnyen saját maga idéz elő az állatkínzás kategóriájába tartozó helyzeteket.

De miért is kell minden kutyát befogadnia egy menhelynek?
Egyrészt megesik az, hogy a fenntartók nem képesek racionálisan értékelni saját korlátaikat, másrészt pedig jelenleg ez az általános elvárás. A „valaki” csináljon valamit, állandósult felfogás. Anélkül, hogy belegondolnánk, hogy tényleg van olyan, hogy erre nincs mód.
Egyedül a gyepmesteri telepek azok, akik ettől nem térhetnek el (és most tekintsünk el a „gyepik” körül kialakult egyéb problémáktól). Népegészségügyi szempontból fontos az, hogy az utcák ne legyenek tele falkában kóborló kutyákkal.
Egyrészt járványveszélyt rejt magában a dolog, felforgatják az ember megszokott közegét, nem elhanyagolható módon pedig a jelenség bántja a szemünket. Nem szeretnénk ilyet látni.

Vannak országok, ahol az emberi társadalomból kiszakadt és falkába tömörült kutyák nagyon sok gondot okoznak. Ennek köszönhetően ezekben az országokban a kóbor kutyák megítélése nem is annyira pozitív. Állatvédő szervezetek küzdenek azért, hogy a társadalom ne ellenségesen közelítse meg őket, ne kártékony vadállatként tekintsen rájuk.

Nemrég láttam egy külföldi online petíciót, ami arról szólt, hogy törvény tiltsa azt, hogy a menhelyek állatokat altathassanak el. Függetlenül egészségügyi állapottól, telítettségtől. Mert hogy egy menhely nem erre való.
A petíció viszont egy valamire nem tért ki: megoldásra, hogy akkor ehelyett mi legyen.
Mi legyen a menthetetlenül rossz egészségügyi állapotban lévő kutyákkal, a nem rehabilitálható agresszív egyedekkel, és mit csináljon egy menhely akkor, hogyha fizikailag nem fér már el több kutya oly’ módon, hogy azokat becsülettel ellássa. Közben pedig mindenki veri az asztalt, hogy tessék befogadni az újonnan talált kutyákat is, mert ugye egy menhelynek pontosan ez a dolga.
Egy menhely hibája lenne a kapacitáshiány, ami arra vezethető vissza, hogy az emberek felelőtlenül tartanak kutyát, és ennek eredményeképpen a megunt, vagy kezelhetetlenné vált eb egy idő múlva az utcán találja magát?

Egy seggel két lovat megülni nem nagyon lehet. Nem lehet azt mondani, hogy egy menhely köteles minden kutyát befogadni, és ezzel együtt minden egyes kutyát életben tartani is, függetlenül annak állapotától. Szép elgondolás. A baj viszont az, hogy ennek a megközelítésnek ahhoz semmi köze, ahogyan a dolgok valójában működnek.
Aki ezt a petíciót aláírja, nagyon remélem, hogyha legközelebb egy ilyen kutyát lát az út szélén, saját maga fogja hazavinni és gondozni ahelyett, hogy valakit azonnal felhív, hogy oldja meg helyette azt az élethelyzetet, ami neki nem tetszik, de tenni ellene, érte nem akar.
A legkönnyebb másoknak megmondani, hogy mit kéne tenniük és őket hibáztatni, hogyha valami mégsem úgy történik, ahogy mi azt elképzeltük.

És hogy az eutanázia megítélése még komplikáltabb legyen, vessünk egy pillantást a PETA legutóbbi (nem első és valószínűleg nem utolsó) botrányára, amikor is az aktivistái egy kislány kutyáját begyűjtötték, majd azon nyomban, még aznap elaltatták.

Ez az a fajta mentálisan túlreagált állatmentés, amire észérveket nagyon nehéz találni. Ne felejtsük el, hogy a világ egyik legjobban promózott állatvédelmi szervezetéről beszélünk, amelynek teljes neve People for the Ethical Treatment of Animals, azaz Emberek az Állatok Etikus Bánásmódjáért.
Az, hogy egy állatvédő szervezet aktivistái abban látják állatvédelmi élethelyzetek megoldását, hogy kutyákat fogdosnak be az utcáról (és most tekintsünk el attól, hogy a kutyának ténylegesen van-e gazdája, ez már csak plusz adalék jelen történetben) csak azért, hogy azonnal elaltassák, nagyon sok mindenre rávilágít. Még akkor is, hogyha ép ésszel abszolút követhetetlen ez a logika.
Nagyon szépen megmutatja azt, hogy az állatvédelem, az állatmentés tele van racionálisan át nem gondolt folyamatokkal, elképzelésekkel arról, hogy mi is jó egy kutyának, mire is való az eutanázia, hol sérül attól maga a kutya, ha az utcán kell élnie és még hosszan sorolhatnám.

Az állatok eutanáziája egy olyan témakör, ami rendkívül sok aggályt, morális és etikai vitát hordoz magában. Már csak azért is, mert próbáljuk túlságosan leegyszerűsíteni (ezt is). Holott ezzel a témával szembe kéne nézni higgadt fejjel, logikusan végiggondolva dolgokat, összefüggéseket. Ez viszont nem egyszerű, főleg, ha szeretjük az állatokat és segíteni szeretnénk rajtuk.
Az állatvédelemben mindig valami katartikus csodára várunk, sokszor teljesen logikátlan szentimentalizmussal. Viszont nem lehet minden kutyát megmenteni. Az élethez ez is hozzátartozik.

*** YouTube csatorna: https://www.youtube.com/kutyabajok ***

Fotó: Dreamstime.com