Ki fizeti a számlát?

anoir-chafik-37957.jpg

Íme két élethelyzet, amelyek kisebb-nagyobb gyakorisággal megtörténnek:

Hatóságok az állatvédőkkel együtt megszállnak egy szaporítótelepet. Aztán ott van tíz, húsz, harminc, vagy akár százharminc kutya, akikről gondoskodni kell. Elszállítás, orvosi ellátás, elhelyezés, élelmezés, új befogadók keresése (szaporítói kör minél alaposabb kiszűrésével).

Talált kutya. Bekerül a menhelyre. Chip van. Az állatorvos segítségével megtörténik a beazonosítás. Telefon kicsörög. Gipsz Jakabék felveszik. Igen, az övék a kutya, viszont lemondanak róla, mivel beteg és az állatorvosi ellátás pénzbe kerül. Az meg nincs. (Vagy csak erre nincs.)

Két eltérő helyzet, amelyek automatikus következménye az, hogy neki lehet állni előteremteni a pénzt és az egyéb erőforrásokat csupán azért, hogy mások felelőtlenségét amennyire lehet, helyrehozzuk. Nekik mindez egy pillanatnyi nehézséget sem fog okozni.

Az állatmentéssel foglalkozó civil szervezetek anyagi helyzete olyan, amilyen. De leginkább a szűkös anyagi erőforrások jellemzik. Az elérhető állami támogatások összege szinte nulla. Az adó 1%-ából befolyó felajánlások az adózási rendszer változása miatt megcsappantak (és kötve hiszem, hogy ebben az évben minden kampány ellenére ez a tendencia megfordulna).

Erre jönnek a szaporítók, akik ki tudja mennyi ideje élnek abból, amiből.
És jönnek Gipsz Jakabék, akik anyagilag lehet, hogy tényleg nem állnak úgy, így hát azt mondják, valaki más oldja meg kutyájuk egészségügyi problémáját, ezzel ők a továbbiakban nem nyűglődnek, mert macera.
(Megjegyzem, egy nagyon kedves ismerősöm nem olyan régen a kutyája komolyabb műtétjére a Facebookon gyűjtött pénzt az ismerősei körében. Sikerrel járt. Nincs ebben szégyellni való.)

Jogos a kérdés – persze feltenni nem szoktuk – hogy miért az állatmentéssel foglalkozók vegyék magukra az anyagi fedezet előteremtését? Miért ők fizessék a számlát azok helyett, akik igazolhatóan, ténylegesen rosszat tettek és a kialakult helyzetért felelősek?

De tényleg? Kinek kell(ene) megfizetnie az így-úgy menhelyre került kutyák ellátásának költségét?

Az állatvédelmi törvény az állatvédelemmel kapcsolatos állami és önkormányzati feladatok pénzügyi fedezetére több elemet nevez meg.
Egyrészt ott van a költségvetésben meghatározott összeg (ami mint tudjuk nem túl sok); az állatvédelmi hozzájárulás (amit lehetne szedni, de sehol nem lehet megtalálni, hogy ez valójában akkor micsoda); továbbá az állatvédelmi bírság, amelyet az állatvédelemre vonatkozó jogszabályok be nem tartásakor szabhat ki a hatóság. Másrészt ott van az önkormányzatok által szedhető ebrendészeti hozzájárulás is (amit nagyon kevés helyen szednek, mivel hatalmas nagy tiltakozás volt belőle anno). Ezeket a forrásokat csak állatvédelmi célokra lehet felhasználni.

Első körben tisztázzuk azt le, hogy egy település belterületén kóborló kutyák befogása, elhelyezése, ellátása az állatvédelmi törvény szerint az önkormányzat feladata.
Hogyha időközben előkerül a gazdi, akkor ő, az állatvédelmi törvény értelmében köteles az állatot visszavenni, és a befogással, elhelyezéssel kapcsolatos költségeket kifizetni.
Hogyha valami okból kifolyólag nem veszi vissza a kutyát, vagy olyanok a tartási körülmények, hogy nem kerülhet hozzá vissza, és nem lehet, vagy nem sikerül örökbe adni másnak, akár egy éves tartási költséget is rá lehet hárítani a volt tulajdonosra.

Hasonló lehetőségeket biztosít a jog abban az esetben is, hogyha a tartási körülmények miatt – például egy szaporítótelep felszámolása esetén – az állatvédelmi hatóság kivonul. A hatóságnak jogában áll kiróni az elszállítás költségeit és a várható tartási költségek megelőlegezését a vétkes tulajdonos irányába. Itt is ugyanúgy érvényes az, hogyha az elkobzott állatokat nem sikerül új tulajdonoshoz kihelyezni, úgy a korábbi tulajdonos 12 havi tartási díj megfizetésére kötelezhető.

Ezek mindegyike a felmerült költségek megtérítésére szolgál, ehhez jön még hozzá a kiszabható állatvédelmi bírság.

Gyakorlatban viszont kérdés az, hogy ez az összeg behajtható-e egyáltalán egy felelőtlen tulajdonoson, vagy egy több tucatnyi kutyával bíró szaporítótelepen.
Másrészt pedig ha a jogi útvesztő végig járásával ténylegesen pénz is származik, az idő.

Nem tudom, hogy ezt a gyakorlatban ki, hogyan alkalmazza, ezen összegek felszámításra és befizetésre kerülnek-e. A jogi lehetőség megvan, a gyakorlati alkalmazás viszont már nem annyira zökkenőmentes. Ahány önkormányzat, annyi féleképpen áll a dologhoz, csakúgy, mint az állatvédelmi hatóságok.

És mi a helyzet akkor, hogyha egy bajbajutott kutyán nem az önkormányzat, hanem valamelyik civil szervezet segít? (Tekintve, hogy egyébként az önkormányzat részére előírt feladat ellátásába segít be.)

Az állatvédelmi törvényben felsorolt forrásokhoz (már amelyik tényleg létezik) az állami szervezeteknek és az önkormányzatoknak van hozzáférése.
Ha egy menhely önkormányzati tulajdonban van és végig is viszi a jogi procedúrát a költségei érvényesítésére, és akkor abból még pénzt is lát, nyert ügye van.

Ha viszont egy 100%-ban civil szervezetről beszélünk, úgy a helyzet már más. Neki saját magának kell megoldania, előteremtenie az anyagi forrásait.
Természetesen az ebrendészeti hozzájárulásból (ha ezt az önkormányzat bevezette), vagy akár más forrásból, az önkormányzatok (függetlenül attól, hogy tulajdonosai-e a menhelynek vagy sem) támogathatják a civil szervezeteket az állatmenhelyek üzemeltetésében.
Szerencsére nem ritka eset az, hogy egy önkormányzat szerződést köt egy civil szervezettel, hogy helyette lássa el a gyepmesteri feladatokat, cserébe pedig anyagilag támogatja a menhelyet.

A menhelyek működéséről még egy 2001-ben készült rendelet foglalkozik, elég szűkszavúan: a szervezet teremtse elő a működéséhez szükséges anyagi forrásokat. Pont.
(A dolog komolyságát jelzi az is, hogy ugyanezen 2001-ben hatályba lépett jogszabály rendelkezik az állatkertek létesítéséről és fenntartásáról is, nyilván arról sokkal részletesebben.)

Ezek a szervezetek – hiába, hogy az önkormányzatok részére előírt, általuk akármilyen okból kifolyólag nem elvégzett, vagy elvégezhető feladatokat látják el – semmiféle pénzügyi forrásra nem jogosultak, amit egyébként az állami szervezetek megkapnak, vagy megkaphatnak. Kivéve, ha az önkormányzattal sikerül kialakítaniuk egy kölcsönös, hosszú távon működőképes szakmai kapcsolatot.

Ha választ akarunk kapni arra a kérdésre, hogy a felelőtlen állattartók, illetve az állatbántalmazók által okozott károk helyrehozatalára miért is kell gyakran az állatmentés iránt elkötelezetteknek összedobniuk a pénzt és sok esetben miért civileknek kell megoldaniuk ezeket a problémákat szabadidejükben, elég kesze-kusza képet kapunk.

A jogszabályi környezet rendelkezésre áll. Valamire azért gondolt a jogalkotó, megfordult benne, hogy igen, állatokat menteni pénzbe is kerül és ezzel foglalkozni kéne. Viszont ennek a rendszere, az, hogy mindez a gyakorlatban hogyan adaptálható, az már nem került se végig gondolásra, se véghezvitelre.
Első körben a rendelkezésre álló lehetőségeket megragadva a pénzforrásokat kéne feltölteni, majd gondoskodni arról, hogy ezek tényleg az állatvédelemben kerüljenek felhasználásra. Ha a jogalkotó által az állatvédelmi törvényben felvázolt rendszer a gyakorlatban működtetve lenne, az sok mindenre megoldást adna.

Az állatmentések kérdéskörrel ebből a szempontból is szükséges lenne foglalkozni.
Egyrészt valahogy meg kéne oldani azt, hogy a civil szféra, amely a hátán viszi és próbálja egyensúlyozni az áldatlan állapotokat, kapjon legalább anyagi fedezetet.
Másrészt pedig tényleg nincs rendjén az, hogy amikor én a kutyámtól megszabadulok, vagy amikor az elletőgépnek használt kutyáimmal lefülelnek, hátradőlök, miközben az, akit érdekel a kutyák további sorsa, kuncsorogja össze azt a pénzösszeget, ami a bajbajutott, sok esetben nem kissé elhanyagolt kutyák rehabilitációjára és további ellátására szükséges.

*** YouTube csatorna: https://www.youtube.com/kutyabajok ***

Hálás köszönet és mély tisztelet illeti Dr. Metzger Szilviát mindazon jogi segítségért, amit jelen publikáció megírásához adott!