A legnagyobb állatvédelmi probléma: maga az ember – 2/2.

Az állatvédelmi problémák jelentős része – talán az összes – az emberi cselekvésekre vezethető vissza, amely alapja az, hogyan vélekedünk a világról, mit tartunk elfogadott viselkedésnek. A kérdés pedig: hogyan tudjuk megváltoztatni saját magunk hozzáállását?

kutyabajok_legnagyobb_allatvedelmi_problema_maga_az_ember_2.jpg

Az emberi természet nem fog egyik pillanatról a másikra megváltozni. Ezt mindenki felejtse el.

A másokkal szemben elvárt, az eddigiektől eltérő viselkedés mielőbbi kihatása céljából a nagy többség szigorúbb szabályozásért szokott kiáltani. Valami miatt kulturális örökségünk az, hogy a dolgok megoldását abban látjuk, hogyha jogszabályok kényszerítik ki az emberi viselkedést. Ergo, azt hisszük, hogy csupán azért, mert valami kötelező, onnantól kezdve az emberek másként gondolkodnak és cselekszenek.
Hatályba lép az új szabályozás, másnap pedig már új világra ébredünk, amiben az emberek felhagytak eddigi szokásaikkal, világnézeteikkel.

Ez egyrészt azért vicces, mivel általában egy új jogszabály megjelenésekor mindenki zsigerből nekiáll keresgélni a kiskapukat, illetve sokan, valami össznépi beidegződéstől vezérelve, büszkeségként élik azt meg, hogyha sikerül valamilyen módon kicselezni a jogszabályi előírásokat, túljárva a felettük álló hatalom eszén.
Másrészt nem elhanyagolható tény az sem, hogy a jogszabályoknak visszatartó ereje akkor van, hogyha azzal együtt jár az is, hogy a jogellenes tevékenység felderítése magas arányú. Ha a vétkes az esetek többségében sosem fog lebukni, nem is fog tartani a lebukás veszélyétől és az azzal járó retorzióktól.

És ami nagyon fontos: az emberi viselkedés, döntéshozatal, illetve annak következményei vannak annyira összetettek, hogy ahhoz képtelenség olyan jogszabályokat alkotni, amelyek minden eshetőségre érvényesek.
Ha az állatjólétet nézzük, egy csomó olyan eset van, ami mind tágabb értelemben vett állatbántalmazás, mégsem tekintjük annak. Holott ezek aránya lényegesen magasabb, mint a brutális állatkínzásoké.
Hogyan lehet jogilag leírni azt a cselekvést, ami most semmiféle következménnyel nem jár, de három év múlva az adott kutya esetében egészségügyi rendellenességek alakulnak ki? Ki fogja ezt felderíteni? Ki fog ebből jogi ügyet kreálni? Tényleg az a megoldás, hogy emberek mindennapi cselekvésének minden egyes mozzanatát szabályok irányítsák?
Nem lenne egyszerűbb az, hogy a kutya gazdája egy megváltozott, jobb hatékonyságú felfogással rendelkezzen arról, hogyan kell kutyát tartani?

És itt érkezünk el azt a célt szolgáló népneveléshez. Illetve annak hiányához.
Hiába foglalkozik külön fejezetben az állatvédelmi törvény az állatvédelmi oktatásról, a mai napig nem mondhatjuk el, hogy egy átgondolt, átfogó és mély oktatási stratégia készült volna. E nélkül pedig társadalmi szintű átformálódás sem igazán lesz.
A pár tucat, jobb esetben pár száz főnek megrendezett konferenciák, kutyás napok, illetve civil szervezetek által saját vonzáskörzetükben megtartott iskolai programok nem elegek, viszont ez is több, mint ha semmi sem lenne.

Sokak véleménye, hogy az állatok tiszteletére és a megfelelő bánásmódra való nevelés esetében csak a gyermekek nevelésére szabad hagyatkozni, mondván, a felnőtt generáció már elveszett. Ennek már eléggé megoldás íze van, viszont egy kicsit azért sántít.

Mi történik akkor, ha Pistike az iskolában hallottakkal hazatér, és otthon a környezete teljesen más elgondolással szembesíti? Vajon mit fog szólni a család, amikor Pistike az ivartalanítás ötletét felvázolja abban a családi közegben, ahol a szülők ezt csonkításnak, vagy a kutya anyai örömöktől való megfosztásának tartják? Mit fog eredményezni ez a konfrontáció Pistikében?
Mit kezdünk ezzel a felnőtt generációval, amely minden igyekezetünk ellenére a gyermekekben egy teljesen eltérő alapfelfogást épít fel? Kidekkolunk egy generációváltást és bízunk abban, hogy akkor majd az állatvédelem helyzete jobb lesz? És addig? Szabad-e a generációváltás hatékonyságában vakon bízni, miközben az ellentétes elgondolások mindvégig jelen vannak?

A felnőtt generáció nem veszett el, nem kell magunkról lemondani. Csak keményebb dió. Ahogy korábban ezt kifejtettem, folyamatosan fejlődünk, változunk. Akár jó, akár rossz irányba.
Sok minden tényező kihat gondolkodásunkra és viselkedésünkre úgy, hogy azt észre sem vesszük. És közben mégis változunk.

Ez a változás nem úgy történik, ahogy sokan elgondolják, szeretnék.
Nem egy jogszabály fogja átírni az emberi viselkedést. Egy elolvasott cikk, egy végignézett tévéinterjú nem fogja egy szempillantás alatt, varázsütés-szerűen azonnal átírni az évtizedes felfogásokat, berögzült nézeteket.
A változást a folyamatosan érkező, egymást megerősítő, gerjesztő ingerek kihatása éri el. És ebben hatalmas szerepe van a közösségi médiáknak.

A pszichológián belül lassan külön szakterület foglalkozik azzal, hogy a jelenkori internethasználatnak milyen kihatása van az emberi gondolkodásra, viselkedésre.
Az információk nyerése, feldolgozása egyértelműen megváltozott, egyelőre pedig nagyon úgy tűnik, sokkal több kára van hosszútávon, mint előnye.

A közösségi média megfogalmazás nagyon találó.
Nem is olyan régen, a médiának markáns szerepe, sőt, nagyon nagy hatalma volt a társadalom nézeteinek formálásában. A média döntött, hogy információk, magatartásformák milyen tálalásban és megvilágításban terjednek el (vagy kerülnek teljesen eltitkolásra), ezáltal befolyásolva az egyén gondolkodását.
Ezt a szerepet most már magához ragadta a „közösség”. Most már (látszólag) minden kontroll nélkül terjednek a különféle témakörökben elfogadottnak tartott nézetek.

Rengeteg időt töltünk ezeken a felületeken, leginkább Facebookon.
Amellett, hogy rengeteg információ jön velünk szembe másodpercenként – több, mint amennyit agyunk képes feldolgozni – interakcióba lépünk másokkal, megerősítéseket gyűjtünk, frusztrációt vezetünk le a különféle kompenzációs technikáinkkal.
Az itt eltöltött idő, az itt végzet tevékenységek, az innen kapott információk és impulzusok hatással vannak ránk.

A hatalmas sebességgel terjedő, gyorsan emészthető információk között élünk, ahol mindenki tud mindent, mindenki jogot formál arra, hogy ahhoz is értsen, amiről valójában fogalma sincs. És mindezt úgy, hogy ezen tevékenységek végzése közben nem egy esetben elég intenzív módon vagyunk képesek szélsőséges érzelmeinket kisütni.
Tanakodunk, megbeszéljük az élet nagy dolgait, meg jól megmondjuk a másiknak, hogy az ő édesanyját.

Nagyon röviden: a hülyeség rendkívül hatékonyan terjed. És mindennek nagyon komoly ráhatása van arra, mit gondolunk a körülöttünk lévő világról. És amit gondolunk a világról, aszerint alakítjuk át saját magunk elgondolását arról is, hogy nekünk ebben a világban hogyan is kéne „működnünk”.

Nem egy mondat elolvasása után fogunk radikálisan megváltozni. Az emberi elme nem is bírna el egy ilyen sokkot. Védi magát – akármekkora ostobaságról is van szó – és csak azokat az információkat engedi be, engedi magához közel, amelyek a már meglévő meggyőződést megerősítik.
Hosszú és komplikált folyamat ez.

Fontos megérteni még azt is, hogy nincs olyan, hogy mindenki mindennel kapcsolatban magabiztosan tudja, hogy mit is gondol valójában. Nagyon tudatosnak hisszük magunkat, de ez nem igaz.
Se a világnézetünk, se a viselkedésünk nincs kőbe vésve, innentől kezdve pedig kellő eszközökkel befolyásolható.

Foglalkozni kell az alapvető, vita tárgyát képező kérdésekkel. Ezeknek hangot kell adni.
Kell, hogy legyen ellenvélemény. Mert ha nincs, akkor csak az ostobaság lesz az, ami látható és ami kijelöli az irányt. És az, hogy ezzel emberek mekkora mértékben értenek egyet.
Nem lehet az, hogy csak az ökörség marad és terjed. Mert szépen lassan olybá fog tűnni, hogy ezt mondja a többség, ez az elfogadott, ez az, amihez igazodni kell, hogy ne lógjunk ki a sorból.
Tetszik, nem tetszik, a csordaszellem működik. Nem egy kísérlet bizonyítja azt, hogy az egyén képes felülírni saját maga világnézetét, viselkedését, döntéseit, csak azért, hogy ne lógjon ki a sorból, ne szembesüljön a kirekesztés veszélyének akár csak a lehetőségével sem.

Ha a csordaszellem jegyében terjedő felfogás ellenvélemény nélkül nyomja az arcunkba, hogy a szaporítás jó dolog, mert minek sok pénzt adni egy kutyáért; hogy az állatvédők azért vannak, hogy az adományokért cserébe úgy ugráljanak, ahogy mi fütyülünk, mert ez a dolguk; ha minden szukakutyát nekiállunk elletni, mert a köznép azt követeli, hogy adassanak meg az anyai örömök, akkor ezek az elképzelések az elfogadottság látszatát fogják kelteni és még nagyobb hatékonysággal fognak terjedni.
Nem azért kell a helyénvalót és a természetes dolgokat újra és újra elmondani, hogy attól a legádázabb kárt okozók a homlokukhoz csapjanak és egy pillanat alatt átírják saját pszichéjüket, hanem azért, hogy még nagyobb tömeget ne rántsanak magukkal.

Aki abban hisz, hogy az emberek viselkedése egy csettintésre megváltoztatható, téved.
Idő kell hozzá. Sokszor nagyon hosszú idő. Bonyolultak vagyunk, önmagunkat sem igazán értjük, nemhogy mások belső működését.
Az emberi természet és az annak talaját képező tudás, berögzült viselkedésminták és a társadalmi normák (amelyeket elfogadottnak hiszünk) nagyon bonyolult rendszert alkotnak. Viszont az, hogy ezek változtathatók, az egyértelmű.
A közvetlen és közvetett oktatás, népnevelés, a társadalmi viták, a villámsebesen terjedő hülyeségek elleni harc segíthet. Viszont ha ezek nincsenek, maradnak az egyre csak terjedő és önmagukat megerősítő hibás viselkedésminták, amelyek elvezetnek az állandósult, a társadalomban mély gyökeret verő állatvédelmi problémákhoz.