Lejtmenet az állatvédelemben?

Bárki, aki az állatvédelemben ilyen-olyan minőségében tevékenykedik, amit tesz, azért teszi, hogy változást érjen el. Ahhoz viszont, hogy ez megtörténhessen, magát a változást, mint olyat, illetve annak minőségét sem szabad figyelmen kívül hagyni.

dreamstime_xl_15513245.jpg

A változás dinamikus dolog. Sikerét az jelenti, hogy elindulunk valahonnan és elérünk egy kívánt állapotot.
Nem túl halkan, de azért megjegyzem, hogy a hazai állatvédelem ügyes bajos dolgainak megoldását az is nehezíti, hogy nagyon ritkán találunk objektív, egzakt célkitűzéseket. (A „mentsünk meg mindenkit”, „minden állatkínzó kerüljön börtönbe” és a „legyen mindenkinek jó” túl tág fogalom, azon túl, hogy teljes utópia. Szóval ezek nem igazán célkitűzések.)

A változás mértékét, milyenségét az határozza meg, hogy két időpontot megvizsgálunk, majd megnézzük, hogy a kettő között mi történt és milyen eredményt hozott azokban a dolgokban, amelyekkel kapcsolatban szeretnénk azt, hogy valami valamilyen irányba elmozduljon. Meg kell állni, megnézni honnan indultunk és azóta mi történt. Történt-e valami, ha igen, az mennyire felel meg az elképzelésünknek. Ami történt, az miért úgy történt, mi volt az, ami hatásos volt, és melyek voltak a zsákutcába vezető koncepciók.
Mindennek pedig megvan az az áldásos mellékterméke is, hogy a megszerzett tapasztalatokat szem előtt tartva a jövőre vonatkozó tevékenységünket is jobban be tudjuk hangolni.

A számokat, elemzéseket sokan nem szeretik. Se készíteni, elemezgetni, elgondolkodni rajtuk, megtalálni a rejtett összefüggéseket a kész tények mögött.
Ha az állatvédelmet érintő statisztikákat nézzünk, pontosabban azoknak a hiányát, egyértelmű, hogy nagyon nagy szükség lenne rájuk. Látni kéne, hogy mi változik és milyen irányba. Kimutatások, elemzések, tendenciák figyelése nélkül nem tudjuk felmérni, merre tartunk, a teljes összkép különféle elemei és területei hogyan alakulnak.
Ezek nélkül pedig az elképzelést arról, hogy a dolgok milyen irányba tartanak, mindenki saját maga megfigyelése alapján következteti ki, ami ki-ki személyes tapasztalatai alapján azért elég részrehajló eredményt ad.

Tudás nélkül – amihez hozzátartozik az objektív tények és tendenciák ismerete is – nincs fejlődés.

Megálltam egy kicsit és elgondolkodtam azon, hogy amit érzékelek a magyarországi állatvédelemmel kapcsolatban, az hol tér el attól, ami pár éve volt, vagy akár tavaly ilyenkor, vagy fél évvel ezelőtt. Mi változott? Mik azok a jelenségek, amelyek aggodalomra adnak okot.

Valahogy még mindig – vagy talán egyre jobban – nem értjük azt, hogy mi is az a kutya. Egyszer kijelentjük, hogy velünk egyenrangú, családtag. Aztán a döntéseink alapján inkább tekintünk rájuk úgy, mintha tárgyak lennének, amelyeket kedvünk szerint használunk, dekoráljuk velük az életünket, vagy éppenséggel morgolódunk, ha nem úgy „működnek”, ahogy azt elképzeltük.

Olcsó kutyák mindig is voltak, mindig is lesznek.
Az, hogy mindezzel mi a probléma, már leírtam és azt is, hogy erről nem csak az tehet, akinél a kutyagyárban a mindennapi betevőért születnek a kutyák, hanem az is, aki ezeket megveszi.

Az internetnek hála, sokkal egyszerűbb bevásárolni belőlük, mint valaha. Az olcsó kutyákat áruló, azokat ingyen felkínáló, vagy akármire elcserélhető Facebook csoportok világukat élik.
Olybá tűnik, hogy egy sikeres (és érdekes) pároztatás után kisebb sorállás alakul ki.
Közben pedig nagyon úgy látszik, hogy a menhelyek küszködnek az örökbeadással. Mintha „használt” kutya már nem annyira kéne, ha egy kis pénzért cserébe lehet vadiúj, „fajtiszta”, nagyon cuki kölyökkutya. Mert a kölyökkutyák tényleg cukik. És olyan meg kell.

Jó pár évvel ezelőtt szaporító alatt még azokat értettük, akik nagy egyedszámmal, jó pénzért külföldre termelték a kutyákat.
Most viszont már megjelent egy teljesen új réteg, amelynek a térnyeréséhez az internet nagyon jó táptalajul szolgál. Az angolban megvan erre a megfelelő kifejezés. Backyard breeder-nek hívjuk azokat, akik otthon, akármilyen indíttatásból – de leginkább a családi kassza kiegészítése céljából – kutyákat pároztatnak és valamilyen összegért mielőbb eladják őket. Mivel nincs rájuk magyar definíció, nevezzük őket nyugodtan háziszaporítóknak.

Aggasztó az a tendencia, hogy a háziszaporítás teljesen nyílt és elfogadott pénzkereseti lehetőséggé vált. Ez magában rejti azt az egyértelmű veszélyt, hogy ez a tevékenység, mint könnyű pénzszerzési lehetőség, sokakat motiválhat arra, hogy ezt válasszák viszonylag egyszerű pénzkereseti forrásként. Teljesen elfogadottá vált, hogy két kutyát összeengedjünk azért, hogy ebből pénzünk legyen. Azt pedig, hogy ezzel például a NAV, mint hatóság miért nem foglalkozik, azt évek óta kérdezgetik (javarészt egymástól) az állatvédők.

Az emberek fejében pedig az tudatosodik, hogy egy „fajtiszta” kutya ára az jelenleg valahol harmincezer forint körül mozog. És ha már olcsó kutya kapható és mi annyira szeretjük a kutyusokat, a világ legtermészetesebb dolga, hogy azt Facebookon veszünk. Mindenki más ezt csinálja, miért tennék én másképp.

Hasonlóan aggasztó jelenség az ivartalanítás egyre gyakoribb, nyílt „kriminalizálása”.
Azt már megszokhattuk, hogy férfitársaim felszisszennek és személyes sértésnek veszik azt, ha bárki szóba hozza a dolgot. Ez már tíz évvel ezelőtt is így volt. Sokan abszolút képtelenek elvonatkoztatni és felfogni azt, hogy nem az övét akarják levágni. Pedig különbséget tenni nem volna olyan komplikált mentális folyamat, mégis nagyon nehezen megy.
Ehhez most már hozzájön a szentimentális romantika hangulata és a női szerep kutyákra tukmálása is, amikor már az anyai örömök átéléséről beszélünk. Sőt, a kutyáknak ehhez már joguk is van!
És persze léteznek teljesen új „irányvonalak” és elméletek is. Elmúlt már az a korszak, amikor valaki ne lehetne nagyon okos saját agymenését kiterjesztve az egész univerzumra:

tuzel_1.jpg

forrás: Felelőtlen állattartás napjainkban

Az persze senkit sem zavar – miközben a saját lelki nyomorát próbálja kompenzálni a kutyájával – hogy a kutya az kutya, az ember pedig ember. Ösztönkészletileg, kognitív folyamatait tekintve, és biológiailag is eltérünk tőlük.
Akárhogy magyarázzuk magunkban, akármilyen hiányérzetünktől vezérelve, attól még a kutyánk agyában tüzeléskor nem pörögnek le a Titanic filmkockái, és amikor végre megellett, akkor sem arra gondol vissza, hogy az a Kántor mennyire jó pasi volt és milyen büszke lenne, ha látná az utódait.

Azt pedig nagyon sokan képtelenek felfogni, hogy annyi kutya van már az országban, amennyivel már jó pár éve normális körülmények között nem lehet mit kezdeni.
Aki a felesleges populáció gyarapításához hozzájárul vagy azzal, hogy teljesen elfogadottnak tartja a házi kutyagyártást egy kis plusz pénzért, vagy pedig csonkításnak és állatkínzásnak tekinti az ivartalanítást, kéretik nem felháborodni és fröcsögni semmiféle Facebook bejegyzésnél, ami a gyepmesteri telepek altatásairól szól. Ők is hozzájárultak ehhez az állapothoz! Ennyire álszentek ne legyünk már!

ingyen.png

Mindeközben pedig a virtuális állatvédelem töretlen népszerűséggel menetel tovább.
A „cirkuszt és kenyeret” elv szabályai szerint egyre több kínzást, szörnyűséget, illetve érzelmileg túltolt, szívhez szóló történetet látunk, amelyek segítségével mindenki saját igényei szerint élheti ki, vezetheti le a benne lévő frusztrációt, gyűjtheti be az érzelmeire (és az agyi folyamataira) kiható ingereket.
Lehet nyomni a sormintát szívecskés matricákból, le lehet írni, hogy ki kit milyen módon akasztana fel, nyúzna meg, vagy éppen törne kerékbe.
Aztán meg az állatvédők ott állnak szerencsétlenül, saját, valós problémáikkal, amelyek egyébként elég keveseket érdekelnek.

Egyre gyakoribbak a show elemekkel tarkított történetek is. Kell a cirkusz, kell a tündérmese.
Meg annak az illúziója, hogy minden élet számít, ergo minden élet megmenthető. Úgyhogy nem egy esetben egyetlen egy bajbajutott állat megmentésére annyi pénz megy el, amelyből egy közepes kapacitású menhely több havi fenntartását lehetne finanszírozni. De ugye az nem annyira látványos. Meg a racionalitás, átfogó, hosszútávú gondolkodás kinek kell? A show ezerszer jobb és élvezetesebb, még úgyis, hogyha az szörnyű. Inkább fektetünk abba, hasznosabb a lelki hozománya.
Aztán ezzel egy időben jön a felháborodás, hogy a menhelyek milyen jogon teszik ki a „megtelt” táblát.

A mentéssel foglalkozókra és a menhelyekre egyébként is egyre gyakrabban rájár a rúd. A menhely lassan egyenlő lesz a problémaelhárító szakintézmény fogalmával.
Beteg a kutyám, nincs pénzem a gyógyításra. Öreg a kutyám, elég beteges már. Viselkedésproblémás a kutyám, nincs már hozzá türelmem. Meguntam a kutyámat, nem tudok mit tenni vele. Jöjjenek ki, hiszen ez a dolguk. Ezért kapják a pénzüket.
Ha a menhelyek és az állatmentők megítélése túlságosan közelíteni fog a gyermekotthonokéhoz vagy az idősek otthonához, abból még komolyabb gondok lehetnek.

Mindezen negatív tendenciák alapvető mozgatórugója, hogy a hülyeség egyre nagyobb hatékonysággal terjed. Ami önmagában olyan nagyon nagy baj nem lenne, de a szépszámú terjesztők mellett megvan a lelkes befogadó közeg is. Így pedig elég sajnálatos módon az állatjólétre veszélyt jelentő magatartásformák és felfogások egyre jobban, fokozódó publicitással elfogadottakká válnak. Ennek üteme és mértéke eléggé aggasztó.
A rendkívül sokat emlegetett, közben pedig sokaknál csak elméleti szinten létező felelős állattartás egészen addig képtelen lesz gyökeret verni és hosszútávon hatást kifejteni, amíg a valóságtól elrugaszkodott, józan észt nélkülöző elgondolások és a hosszútávon káros kihatással bíró magatartásformák beivódnak a hétköznapjainkba. És nem csak beivódnak, de megerősítést nyernek, jelentősebb feltartóztatást jelentő akadályok nélkül terjednek tovább.
Magyarországon az állatok jólétével kapcsolatban nagyon nagy gondok vannak, és ez csak tovább fog romlani. Nagyon sokan azt mondják, hogy pénz kéne a megoldáshoz. Sok-sok pénz. Viszont lehet akármekkora összeget beletolni az állatvédelembe, az emberi hülyeség okozta kár attól még nem csökken.

Fotó: Dreamstime.com