Állatvédők kiégése

Amikor naponta tucatnyi bántalmazott, megtört állat képeit nézzük, történeteiket olvassuk, eszébe jut-e bárkinek az, hogy azok, akik ezeken az állatokon segítenek, mit élnek át, min mennek keresztül?

dreamstime_xl_26527318_s.jpg

Állatot menteni, vagy részt vállalni egy menhely életében általában azok szoktak, akik hatalmas érzelmi töltéssel szeretik az állatokat és segíteni szeretnének a bajbajutottaknak. És általában sok esetben ez szokott lenni a vesztük.

Nem igazán szoktunk azon elgondolkodni, hogy egy állatmentő vagy egy menhelyi „munkás” mivel szembesül nap mint nap és mindezt hogyan képes feldolgozni hosszú távon. Ha képes rá egyáltalán.
Olykor-olykor, amikor egy hangzatosabb sikersztori kikerekedik a több tucat másik menhelyi történetből, akkor jön a (sok esetben) virtuális vállveregetés. Tagadhatatlan az is, hogy minden egyes örökbe adott kutya külön örömet jelent. De elég ez?

Láttam már állatvédőt teljesen kiégni. Olyat, aki teljesen elvesztette a motivációját és olyat is, akinek emberi kapcsolatai mentek erre rá.
Az ilyen helyzetek keserű tragédiája az, hogy valaki, aki csupán jobbá akarta tenni a világot, végül saját mentális egészségét teszi tönkre. Emellett pedig az illetővel együtt a megszerzett tapasztalat és hozzáértés is köddé válik. Lehet azt hinni, hogy állatokat menteni, azokat rehabilitálni egyszerű feladat, de nem az. A rutin és a kapcsolódó szakmai tudás elengedhetetlen.

A jelenséggel egy 2016-ban kiadott tanulmány is foglalkozott már. Kira Schabram és Sally Maitlis menhelyen dolgozókat interjúvoltak meg.
A kutatás célja az volt, hogy a menhelyeken dolgozók esetében feltárják az adott személy szemszögéből a mentális folyamatokat és válaszokat találjanak arra a kérdésre, hogy mi a legfőbb oka a kiégésnek, illetve az ellenkezőjének, amikor valaki képes hosszú távon felülkerekedni a negatív behatásokon és folytatni tudja ezt a jellegű munkát.
A megkérdezett 50 személy kétharmada az interjú idején már nem dolgozott a menhelyen. Egyszerűen kiégtek, és a mentális problémáik miatt végül úgy döntöttek, hogy más hivatás felé veszik az útjukat.

Amikor valaki szívén viseli az állatok sorsát, hatalmas elánnal képes belevetni magát a mentésbe és gondozásba. Az állatok szeretete ehhez elengedhetetlen.
És az is, hogy az illető tisztában legyen azzal, hogy mindez mivel jár. Folyamatosan szembe kell néznie az állatok szenvedésével, gyötrelmeivel és az akármilyen okból a menhelyen ragadtak kilátástalan sorsával. Nem lehet mindenkin segíteni és mindenki sorsát jobbá tenni.
Mindez pedig nyomot hagy.

Egyrészt szükségünk van a sikerre, érezni azt, hogy amit teszünk, annak van értelme. De hol van a lelki felszabadultság és az öröm érzete akkor, amikor erőn felül teljesítve minden tőlünk telhetőt megteszünk, és a segítségre szoruló kutyák csak jönnek és jönnek és jönnek….
Másrészt pedig ott van az ezzel járó stressz, ami az esetek többségében feldolgozásra nem kerül.

Valahol a világ leglogikusabb dolga az, hogyha valaki túlságosan szívén viseli az állatok sorsát, akkor a szenvedéssel testközelből történő folyamatos szembesülés egyenes következménye az, hogy ebbe előbb-utóbb belefárad.

Mindemellett pedig nem elhanyagolható mindaz a stressz, amit a modern kor erre még rápakol. Az internetes huszárok megmondásai, akik a monitor mögül osztják az észt, hogy ők mit tettek volna. Utólag. De persze nem tettek semmit sem. De ettől valami furcsa logika szerint vágynak arra, hogy az állatvédők minden nap prezentálják számukra a „csodát” vagy az éppen aktuális szörnyülködni valót, hogy meglegyen a saját lelki kielégülésük és az az érzet, hogy ők tettek valamit.
Egy mentéssel, vagy egy menhely fenntartásával tevékenykedő személy lelkével ki foglalkozik?

A fel nem dolgozott frusztráció, stressz, csalódás, a folyamatos harc más állatvédő szervezetekkel és a billentyűhuszárokkal, a sikerélmény állandósult hiánya, a szenvedéssel való szembesülés mindenkit megvisel, és ennek egy idő után mindenféle mentális jelei mutatkoznak. Függően persze attól, kinek milyen az alkata.
A következmény lehet átmeneti is, de az sem kizárt, hogy valaki nagyon komoly károkat szenved.

Ezért lenne fontos mindenkinek, aki állandó jelleggel bántalmazott és nehézsorsú állatok között tölti az idejét – vagy hivatásszerűen, vagy szabadidejében aktivistaként – hogy tudatában legyen annak, hogy mentális teher alatt él, amellyel időről időre kezdenie kell valamit.
Számos módja van a stresszkezelésnek, a feszültségcsökkentésnek, a feltöltődésnek, egyénenként függően attól, kinek mi jön be, mi az, ami működik. És mindez nagyon fontos, hogy meg is történjen.

Aki úgy vág bele az állatmentésekbe, rehabilitációba és az újraelhelyezésbe, hogy a gondolatait egy szentimentalista, világmegváltást hirdető cél uralja, amely kizárja a rideg és kegyetlen valóság reális érzékelését, az saját maga kiégését fogja csak elősegíteni. A nemes gondolat pedig, hogy segítsen, nem lesz túl hosszú életű.
Tisztában kell lennünk vele, hogy ezek a tevékenységek nemcsak a végső sikerélménnyel járnak (ha ez megtörténik egyáltalán), hanem az odavezető rögös és kegyetlen úttal is, amin végig kell menni.

Hamarosan itt a karácsony. Pár nap csupán. És aki nem is annyira „karácsonyozós” típus, azt is könnyen áthatja az ünnepi hangulat.
Aki állatmentéssel foglalkozik, dőljön kicsit hátra, lazítson egy jót. Élvezze az életet. Mert vannak szép dolgok is a mindennapokban. Nem szabad hagyni azt, hogy ezt elfedje, elfeledtesse mindaz a szörnyűség, amivel egy állatmentő napi szinten szembesül.

Fotó: Dreamstime.com