Amikor az állatok szeretete embertelenné tesz

Az állatokat szeretni, törődni velük, biztosítani a jólétüket szépen lassan társadalmi elvárássá vált, úgy is, hogy bőven van mit fejlődni még. Viszont az állatok extrém szeretete egy bizonyos szint után néhány nemkívánatos mellékhatással jár.

dog-hybrid-crete-pet_s.jpg

Egy pár évvel ezelőtt végzett kutatás során egy rendkívül egyszerű kérdést tettek fel a résztvevők számára: „Adnál-e 5 fontot Harrison számára, hogy megmentsd a lassú, fájdalmas haláltól?”
A felhívás két különböző hirdetésen szerepelt. Az egyik esetében Harrison egy kisfiú volt, a másikban pedig egy kutya.
A kutya kapta a több adományt.

Egy nemrég nyilvánosságra hozott új kutatás hasonló jelleggel az emberi empátia változását vizsgálta annak függvényében, hogy ki volt ennek a tárgya.
A Northern University of Boston hallgatói között elvégzett felmérés eredménye természetesen érdekes, de túl sok kőbe vésett következtetést levonni belőle nem nagyon kell. A 256 fős megkérdezett közönség túl homogén, minden megkérdezett az egyetem hallgatója volt. Nagy valószínűséggel eltérő családi háttérrel, vallási ideákkal rendelkeznek, de egyazon korosztályról, életközegről van szó.
Kiemelendő még az is, hogy a megkérdezettek a kutyákra javarészt „szőrös babaként” tekintenek, mintsem egy különálló, háziasított állatfajra.
A kutatástól függetlenül is megkérdőjelezhetetlen az a tendencia, miszerint a kutyák legmarkánsabb funkciójává egyre jobban az emberi szerepek pótlása válik. Ennek következménye pedig az is, hogy nem csak az emberi szerepkörök betöltését várjuk el tőlük, hanem egyre több emberi tulajdonsággal, elvárással ruházzuk fel őket, továbbá egyre többször úgy tekintünk rájuk, mintha emberek lennének.

Ami viszont talán a felmérés eredményénél is érdekesebb az az, hogy az internet népe hogyan reagált arra a hírre, hogy egy kutyával szemben sokkal empatikusabbak vagyunk, mint egy emberrel szemben, és mindebből ki hogyan ragadta ki a számára fontos információt.

Van, aki az egészből annyit tartott fontosnak kiemelni, hogy persze, hogy a kutya családtag! Hát mi más lenne?!
Van, aki szerint teljesen érthető a végkonklúzió, hiszen „általában” egy felnőtt férfi meg tudja magát védeni, amikor baseball ütővel mennek neki. (Arról persze szó nem esett, hogy mi a helyzet az „általában” kategórián kívül eső élethelyzetekkel.)
Volt, aki pedig azzal indokolta egy felnőtt emberrel szembeni agresszió nagyobb elfogadhatóságát, hogy az emberek elkövetnek állatokkal szemben fizikai tettlegességet, azaz állatkínzást. (Akartam, de nem kérdeztem rá erre az ok-okozati összefüggésre, de ettől még érdekelne az, hogyha valaki ilyen jellegű bűncselekmény áldozatává válna, miért enyhítené az egész megítélését az, hogy más emberek állatokat kínoznak.)

Nem igazán szoktam belemenni Facebookon zajló (javarészt egymás mellett elbeszélő) eszmecserékbe. A hír egyik megosztásánál csak ennyit írtam: „Azért ez elég szomorú”.
Nem váratott sokáig magára a reakció (sic): “Egyàltalân nem szomorú mert az àllatok sokszor jobban megérdemlik a szeretetet mint az emberek. Bàrjellemző hogy aki az àllattal toleràns az az emberekkel is együtt érzőbb”

Nem akartam felhívni a figyelmet a szembetűnő logikai bukfencre, helyette csak annyit válaszoltam: „Gondolom önnek nincs senki férfi hozzátartozója, akit ha az utcán elkezdenének összeverni és az emberek teljes közönnyel szemlélnék, ez önnek nem esne jól.”
Erre pedig megkaptam azt: „Ne személyeskedjen, nincs igaza.”

A „ne személyeskedjen” a megszokott (nem túl erős) ütőkártya akkor, amikor egy elméleti gondolatot átültetünk a gyakorlatba, arcot, nevet adunk annak, akiről addig csak „valaki” néven beszéltünk.
Pedig a valós helyzetekben a „valakinek” is van neve, van története, vannak családtagjai, jó esetben vannak, akiknek fontos és vannak olyanok is, akik az ő számára fontosak és törődik velük.

Nem ez volt az egyetlen reakció (nem arra, amit én írtam), amely alapkoncepciója az volt, hogy lelkiismeret furdalás nélkül megindokolja és önigazolja azt, hogy az emberektől való elfordulás az állatok irányába és a lecsökkent empátia egy bajbajutott emberrel szemben miért természetes és elfogadandó dolog.
Azt azért szögezzük le, hogy további kutatások támasztják azt alá, hogy szimplán emberek esetében is ösztönösen máshogy állunk hozzá a másikhoz. Függően annak életkorától, nemétől, társadalmi státuszától, nemzetiségi hovatartozásától és még egy csomó más tényezőtől. Az ember alkotta ítélet másokkal szemben nem egy egyszerű algoritmus.
Ami viszont elgondolkodtató, az az előbb említett belemagyarázás akkor, amikor a jelenség ösztönszintről tudatos szintre kerül átemelésre.

Egy kicsit azért félelmetes abba belegondolnom, hogyha itt feküdnék negyedmagammal az útszélére kifektetve, alaposan félholtra verve – egy kölyökkutya, egy felnőtt kutya, egy kisgyerek, és jómagam, mint harmincon felüli férfi – akkor ott, abban a helyzetben egy csomó ember számára sokkal kevesebbet jelentenék. Nagyon sokaknak pedig egyből meglenne a teóriája arra is (belepakolva jó pár előítéletet), hogy vajon miért is érdemelhettem meg mindazt, amit kaptam.
Bármiféle személyeskedés nélkül…

Rohanó világban élünk, ahogy mondani szoktuk. Időnk sok esetben magunkra sincs, nemhogy másokra (vagy csak nem teremtjük meg a módját).
Ehhez hozzájönnek még a környezetünk által diktált elvárások, amelyek állandó jelleggel táplálják a megfelelési kényszerünket.
Az elmagányosodás, a zárkózottá válás, a felületessé váló emberi kapcsolatok, a mentális betegségek, személyiségzavarok a modern kori ember mindennapi, sok esetben kimondatlan és fel nem vállalt problémáivá váltak. Főleg a nagyvárosok forgatagában. Az emberi kapcsolatokkal sokan egyre nehezebben birkóznak meg.

Pár évtizeddel ezelőtt a kutyák túlnyomó többsége még mindig valamilyen praktikus funkciót látott el, leginkább házat őrzött. Az emberi kapcsolatok pótlására használt ebek aránya az elmúlt pár évtizedben drasztikusan megemelkedett.
Kutyával kijönni sokkal komplikációmentesebb, mint egy emberrel. Ez tény.
Sokan arra hivatkoznak, hogy a kutyák képesek arra, amire az emberek nem: feltétel nélküli szeretetre. Egy kutyánál azt elérni, hogy istenként nézzen fel ránk (amitől mi magunkat értékesnek és jónak érezzük), ezerszer könnyebb, mint saját fajtársunknál.

Ha nagyon rosszindulatú vagyok, akkor akár azt is mondhatom, hogy kihasználjuk a kutyák feltétel nélküli szeretetre való képességét csak azért, mert képtelenek vagyunk emberi kapcsolatainkat normálisan kialakítani, fenntartani és kezelni, ezért inkább pótcselekszünk, mert ezerszer egyszerűbb. A kutyánktól próbáljuk megkapni mindazt a törődést, odafigyelést, visszaigazolást, amelyet embertársainktól nem vagyunk képesek megkapni.

Aki túlságosan befelé forduló, antiszociális vagy csak simán feldolgozatlan traumákon ment keresztül, könnyen beleveti magát abba a hitbe, hogy egy állat jelenléte képes lesz az emberekben való csalódottságát kárpótolni, elfedni azt.

„Az emberiség megérett a pusztulásra” egy rendkívül felkapott rigmus. Amire én azt szoktam mondani: jó, akkor kezdjük veled és a szeretteiddel. Mert te is és ők is az emberiség részei vagytok.
Sajnos egyre több ilyen jellegű „világnézet” és „vélemény” van, amelyet úgy használunk, hogy voltaképpen végig sem gondoljuk, valójában mit beszélünk, ezek mit jelentenek. 

Ahogy elfelejtjük azt, milyen is a vadvilág, a kutyákat is egyre jobban egy nagyon szentimentális szűrőn át látjuk. Ne feledkezzünk meg a vadon élő kutyák okozta károkról, a nem jelentéktelen számú kutyatámadásokról. Attól még, hogy a saját kutyánk jól szocializált és semmi gondot nem okoz, ez nem jelenti automatikusan azt, hogy a világ összes kutyája ugyanilyen lenne.
Mindezzel egy időben pedig egyre jobban lenézzük saját fajunkat. Pedig ha az emberiség történetének elmúlt pár ezer évére visszatekintünk, akkor megállapítható, hogy viszonylag elég nyugodt korszakot élünk jelenleg.

Amikor azt mondjuk, hogy az emberiség elembertelenedett és ezért hátat fordítunk neki az állatok irányába, kevesebbnek tartjuk saját embertársainkat, mint az állatokat, akkor vajon nem válunk-e mi is ugyanolyan embertelen, felszínes emberekké, mint akikre vadul mutogatunk, elítéljük őket, hogy miattuk lettünk olyanok, akik intoleránsak, vagy akár szívből jövően gyűlölik saját fajtársukat? 
Kijelentjük, hogy az emberek nem érdemelnek törődést, empátiát, mert az állatok sokkal jobbak. Különbek vagyunk-e azoknál, akiket lenézünk? 
Ezzel a hozzáállással nem tesszük-e még embertelenebbé azt a világot, amit már nem kevésszer kiátkoztunk embertelensége miatt?