Állatvédők kéz a kézben

Az állatvédelemmel foglalkozók és az azt nyomon követők szerint a hazai állatvédelem azért tart ott, ahol, mert nincs összefogás. Minden másképp menne, ha az állatvédők végre összefognának. Vajon mennyire utópisztikus ez az elgondolás?

dogs-batons-play-bite_s.jpg

A legelején lelövöm a poént: Nem, nem kell az állatvédőknek összetartaniuk.
Legalábbis nem úgy, ahogy ezt sokan elképzelik.
A jelenségek, amiket sok esetben az összetartás hiányának tudunk be, nem erről szólnak, hanem arról, hogy hiányzik az egészséges versenyszellem, a konfliktusok kezelésének képessége, a saját portán való söprögetés és az „élni és élni hagyni” mentalitás.
Nem az összetartás hiányzik, hanem az épeszű, racionális gondolkodásmód.

Vegyük tudomásul, hogy egyazon területen tevékenykedő civil szervezetek minden esetben egymás konkurenciái.
Egyrészt ott az egyre kiélezettebb harc az anyagi forrásokért, a befolyó adományokért. Egy ember ugyanazt a forintot két szervezet részére nem tudja odaadni. Az anyagi kérdések és az anyagiakra visszavezethető problémák az élet minden területén nagyon komoly konfliktushelyzeteket okoznak.
Másrészt pedig az örökbeadás terén úgyszintén versenyhelyzet van. Mindenkinek az az érdeke, hogyha valaki örökbefogadásra adja a fejét, akkor az ő menhelyéről válasszon kutyát, ne a másikról.

Az érdekellentétek, és az ezekből kialakuló konfliktusok kezelési módjai azok, amelyek mérgezik az állatvédelmet. Ezt keverjük össze nagyon sok esetben az összetartás hiányával.
Az állatvédelemtől teljesen függetlenül mindenki nyugodtan nézzen körül a saját környezetében és látni fogja, hogy amikor két ember érdekei ütköznek és a konfliktuskezelés és a problémák megoldása nem túl hatékony, nagyon sok esetben elég csúnya históriák tudnak kikerekedni.

Az ilyen helyzetekben számos magatartásformát tudunk megfigyelni.
A szomszéd fűje mindig zöldebb. Gyakori taktika a támadás, ha úgy érezzük, sarokba szorítanak minket és sérül az egónk. Előszeretettel nagyítjuk fel mások hibáit, hogy a saját hiányosságainkat és tévedéseinket elfedjük. Szeretünk mások tévedéseivel, rossz döntéseivel elidőzni és célkeresztbe állítani őket. Addig sem kell magunknak cselekedni és megkockáztatni azt, hogy esetleg mi magunk vétünk hibát.
Szeretjük megtalálni mások tévedéseit és ballépéseit, majd ezeket felszínre hozva, az illetőt pellengérre állítva jobbnak, különbnek érezzük magunkat.
Ezek nem az állatvédelemre szabott, speciális viselkedésformák, hanem egy rövid felsorolás az emberi természet azon mechanizmusaiból, amelyekkel a mindennapjaink során szembesülünk és magunk is előszeretettel alkalmazzuk őket.

Az állatvédelem terén viszont mindehhez hozzájön még a felfokozott érzelmi telítettség, az állandósult stressz és frusztráció.

Mindannyian láttunk már vitákat, amikor valaki abba kötött bele, hogy a másik miért úgy csinált valamit, ahogy. Bezzeg ha ő lett volna, biztosan minden máshogy lett volna.
Aki valaha volt már olyan helyzetben, hogy döntéseket kellett meghoznia, tudja jól, hogy az összes körülmény alapos mérlegelése ellenére is könnyen rosszra fordulhat minden. Senkinek nincs varázsgömbje, ami segítségével előre látná azt, hogy mi lesz egy döntés tényleges, végső kimenetele. A legjobb szakmai tudás és a legnagyobb igyekezet mellett is könnyen megtörténik az, hogy egy jelentéktelen apróság teljesen más irányba visz mindent.
Ekkor pedig jönnek a mindent tudók, akik nem voltak ott, nem tudják pontosan mi történt, de teljes vállszélességben feljogosítva érzik magukat arra, hogy ítélkezzenek.
Rendkívül idegesítő, és sok esetben felháborító reakció. A legdühítőbb viszont az, hogy ezek az utólagos okoskodások semmit sem oldanak meg. Még azt sem tudnám mondani, az esetek többségében építő jellegűek tudnak lenni.

Egyazon végeredmény több módon érhető el. Vannak optimális megoldások és vannak kevésbé hatékonyak, de a végeredmény lehet hasonló. Mégis, sokszor próbáljuk lenyomni mások torkán saját elképzeléseinket, meggyőzni őket arról, hogy miért nincs igazuk. Ahelyett, hogy saját magunk dolgával törődve egy másik problémát kezdenénk megoldani.

A legdurvábbak viszont azok a helyzetek, amikor valaki készakarva kezd el másokat támadni. A karaktergyilkolás, mások hitelességének aláásása, életének megkeserítése számos hatósági feljelentéssel tarkítva nem ritka dolog. Főleg, amikor a cél az, hogy mások renoméjának rombolásával saját magunkat szeretnénk sokkal jobb fényben feltüntetni. Ahogy ezt már korábban kifejtettem, a dolog rövid távon, önös célból működőképes, viszont az állatvédelem és az állatok számára abszolút nem kifizetődő.
Ehhez pedig kitűnő táptalaj az internetes állatvédelem, annak minden kifejlett és rendkívül zavaró elemével és játszmáival együtt.
Mindaz az energia, amiket ezekbe a pótcselekvésekbe fektetünk másokat ekézve, bőven elegendő lenne arra, hogy valami hasznosat is tegyünk, valamit aminek előremutató eredménye van.

Az összetartás jó volna – és néha meg is valósul – azokban az esetekben, amikor azt kell megmutatni, hogy egy adott társadalmi ügy mögött tömegek állnak. Volt példa arra, hogy több, mint száz állatvédő szervezet közösen demonstrált egyazon célért.
Utópisztikus, de jó dolog lenne, ha a menhelyek képesek lennének erőforrásaik és kapacitásaik optimalizálása érdekében kooperálni. De egy ilyen szövetség annyi buktatót és törékeny érdekütközéseket rejt magában, hogy kivitelezni roppant nehéz.
Ha körbenézünk nemzetközi szinten, több esetben látható, hogy eltérő országok állatvédő szervezetei összedolgoznak, de arra példa nem igazán van, hogy a szervezetek adott országon belül összedolgoznának napi szinten.
Ami viszont nem igazán fellelhető, az az a mentalitás, hogy gyilkoljuk le a másikat, mert ha nincs, nekem majd több adomány jut és majd tőlem fogadnak örökbe kutyát.
(Megjegyzem, attól, hogy az állatvédő szervezetek száma csökkenne a kicsinálós harcban, attól még a segítségre szoruló állatok száma nem fog csökkenni. Sőt!)

Mindenki azt ismételgeti, hogy összefogás kell. Nem, nem az kell. Hanem az a racionális hozzáállás és konfliktuskezelés megléte, ami révén nagyon sokan végre felhagynak azzal, hogy saját maguk népszerűsítése végett másokat gyilkolnak, azzal foglalkoznak, hogy ki mit csinált, vagy nem csinált, és az ebbe fektetett időt és energiát inkább olyan tevékenységekre fordítják, amelynek kézzel fogható, pozitív hozománya lesz.