Állatvédelem v3.0

Egy jó ideje külön terminológia van az internetes állatvédőkre. Vannak, akik billentyűhuszároknak, mások pedig fotelharcosoknak hívják őket. Alapvető jellemzőjük, hogy rendkívül aktívak, hangosak, olykor idegesítőek, sok esetben pedig csak a konfliktusokat gerjesztik. Új technológiai korszak, új emberi viselkedésformák. És mindez hogyan veti vissza az állatvédelmet?

stocksnap_v6jzxohzrd_s.jpg

Az emberiség nagy vívmányai már sok esetben bizonyították azt, hogy kitűnően értünk ahhoz, hogy egy egyébként hasznos dolog használatakor megtaláljuk annak a módját is, hogy végül több kárt okozzunk, mintsem hasznot.
Az internet sem kivétel ez alól. A pszichológusok, pszichiáterek, szociológusok egyre több kutatást folytatnak arról, hogy a közösségi oldalak térnyerése – és ezáltal a lelki életünk egy részének átvitele a virtuális térbe – milyen negatív következményekkel jár, hogyan formálta át szokásainkat, drótozza át agyunkat és torzítja problémamegoldó képességünket.

Nagyon jó az, amikor egy teljesen idegen városban el tudunk navigálni, meg tudjuk találni a legközelebbi, mások által pozitívan értékelt éttermet. Rengeteg időt nyerünk azzal, hogy szó szerint bármilyen témában pillanatok alatt információhoz juthatunk. Pár évtizede pedig teljesen elképzelhetetlen volt az, hogy a világ másik felén élő ismerősünkkel bármit azonnal megbeszélhetünk anélkül, hogy ez egy fillérünkbe is kerülne.

Viszont ott van az emberi személyiség sötét oldala, beleértve az emberi viselkedés minden egyes anomáliáját is.
A modernkor emberének élete tele van stresszel, ránk tolt megfelelési kényszerrel, hatalmi helyzetek miatt kezelhetetlen konfliktusokkal, ki nem élhető vágyakkal, megrekedt tervekkel, megannyi csalódással és kilátástalan élethelyzettel.

Számos módja van annak, hogy az így felgyülemlő frusztrációt és zavarokat levezessük, kordában tartsuk. Ennek most már az egyik legegyszerűbb (de az esetek többségében teljesen hasztalan) változatává vált az, hogy fogjuk magunkat, fellépünk Facebook-ra, vagy bárhová, ahol nyomot tudunk hagyni magunk után, és elkezdjük kivetíteni mindazt, ami bennünk összegyűlt.
Viszont az internet anonimitása, illetve az, hogy nem konfrontálódunk másokkal szemtől szemben, tovább torzítja az emberi viselkedést. (Érdekes és kicsit félelmetes, hogy találkoztam már olyan emberekkel, akik elkezdtek ugyanolyan módon személyesen kommunikálni, ahogyan az internetes kommentelések közepette is szokták. Leginkább olyankor, amikor alá-fölérendelt helyzetben úgy érzik, a másik felett állnak.)

Az, hogy elmondhatjuk a véleményünket akármivel kapcsolatban, még ha nem is értünk hozzá, érezhetjük és éreztethetjük mindenkivel, hogy mindent tudóak vagyunk, akinek aztán senki sem mondhatja meg az ellenkezőjét, hétköznapi velejárójává vált a mai virtuális világnak.
Csakúgy mint az, hogy a másodperc töredéke alatt ítélkezünk, megvetünk, degradálunk másokat, oktondi módon, tényleges információk nélkül fejtegetjük, hogy mi mit csináltunk volna másképp a klasszikus, nagyon ostoba „mi lett volna, ha” játékot játszva.
Mindezt úgy, hogy akit és amit támadunk, nem ismerjük, nem tudunk mindent, sosem voltunk ott. De mi tudjuk. Mindenkinél jobban. És villámgyorsan ítélkezünk.

És ha mindezt az állatvédelmi kérdéskörök fejtegetésénél tesszük meg, remek alkalmat kapunk arra, hogy nagyon sok frusztrációnkat és személyiségzavarunkat kiéljük.
Állatok sorsával foglalkozni nagyon trendi és extra cool. Állatok sorsára reagálni pedig hatalmas mennyiségű érzelmet képes megmozgatni.
Ezzel nem is lenne gond, viszont az ilyen jellegű pótcselekvéseknek a legnagyobb áldozata pont az állatvédelem.

Nézzük meg, hogy amikor valaki ahelyett, hogy elmenne futni, olvasna egy jó könyvet, meginna egy pohár bort, vagy éppen a lepedőt gyűrné, úgy gondolja, hogy unalmas óráiban inkább a Facebook-on lógva ismét „állatvéd”, mi is történik valójában.
Természetesen ahány ember, annyiféle, és itt sem lehet általánosítani. Viszont vannak megszokott karakterek, szerepkörök, megfigyelhető, állandósult viselkedésformák.

Első körben itt vannak a közlési kényszeresek, akik élve a lehetőséggel, hogy végre elmondhatják mindazt, amit valamiről gondolnak (még ha ez senkit sem érdekel) mindenhez hozzászólnak. Akkor is, amikor már előtte hatszázan (sok esetben hasonló indíttatásból) leírták ugyanazt.

Mindaz az információ, amit a Facebook egy végiggörgetéssel ránk ont, az emberi agy számára teljesen feldolgozhatatlan mennyiségű, így hozzászoktunk az azonnali – sok esetben gondolkodás nélküli – válaszreakciókhoz. Nyomkodjuk a gombokat, ezáltal egyből érzelmeket élünk át és ki is tudjuk őket fejezni. Másrészt pedig leírhatjuk a véleményünket, jelezvén, hogy mi is a világon vagyunk, mi is számítunk.

Ennek az információ dömpingnek, a radikálisan lecsökkent reakcióidőnek, és annak az illúziónak, hogy nekünk aztán mindenről kell hogy legyen véleményünk, velejárója az is, hogy a körülöttünk lévő világot nagyon nagy mértékben leegyszerűsítjük.
De attól, hogy az internet használata most már leginkább egy automatizált viselkedésformára épül, ami által reflexszerűen nyomkodunk és írjuk le az első véleményünket bármiféle gondolkodás nélkül, attól még a valóságos világ egy elég bonyolult hely.
Nem egyszerűsödött le a biológia, a genetika, a kutyák viselkedése sem. Ettől függetlenül számos kutyatartóban nagyobb „szakmai” tudástár (és önbizalom) halmozódott fel, mint akármelyik, évtizedek óta praktizáló állatorvosban.

És ha mindez nem lett volna még elég, akkor jöjjön most a kemény mag. Azok, akik a kanapé kényelméből, a billentyűzet rendkívül aktív használatával védik az állatokat.

Még a legelején leszögezem, hogy az internet használata az állatvédelemben, a problémák kezelésében és megoldásában elengedhetetlen. A Facebook egy egyszerű vázra épülő, viszont nagyon sokakat elérő kommunikációs csatorna. És mint ilyen, bűn lenne nem használni akkor, amikor fel kell hívni a figyelmet egy jelenségre, amikor segítséget kell kérnünk, vagy amikor egy adott problémára megoldást akarunk találni.
Viszont az esetek többségében nem ez a jellemző.

Ott vannak, akik könnyű lelki kielégülés gyanánt átélik azt, hogy ők jó emberként mit tennének, hozzátéve, hogy „de”.
„Befogadnám, de...”, „Jajj de segítenék, de...”. Ez sok esetben idegesítő, de ezen kívül az ilyen bejegyzések nem okoznak valós problémát. Maximum feltesszük a költői kérdést, hogy „akkor miért nem csinálod”?

Ezt követően jönnek a jóindulatú, viszont mindent túlreagálóak, akik fals bejelentésekkel vesztegetik az állatvédők idejét.
Vagy minimális információk alapján (láttak valamit, hallottak valamit) úgy érzik, hogy eljött az idő, hogy végre valami fontosat tehetnek és elkezdik kongatni a vészharangot. Vagy azért, mert a minimális információk alapján felépítenek egy kiszínezett, komplett kerettörténetet. Vagy pedig azért, mert már szinte üldözési mániában szenvedve rémeket látnak mindenhol és mindenben azt keresik, hol lehet valami szörnyűség, hol lehet valamire felhívni a figyelmet (sok esetben saját magukra), hol lehet minden egyes történésben valami olyasmit belelátni, amitől egyből lehet farkast kiáltani és „állatvédeni”. (A fiú, aki mindig farkast kiáltott ok nélkül, végül úgy járt, hogy amikor tényleg jött a farkas, már senki nem hitt neki.)
Ez egészen addig nem is lenne akkora baj, hogyha a sok esetben tévesen értelmezett és kiszínezett dolgok megoldásával nem másokat piszkálnának, hanem ők maguk kijelentkeznének Facebook-ról és útra kelnének, hogy tegyenek valamit.

És innentől már csak egy lépés, hogy elérjünk a legádázabb internetes állatvédőkhöz.
Ekkor jönnek azok, akik ítélkeznek, vádaskodnak, vagdalkoznak, gerjesztik a feszültséget, és akiknek köszönhetően a kívülállók számára úgy tűnik, hogy mindenki, aki állatvédelemmel foglalkozik az teljesen zakkant és semmi másra sem képesek, csak arra, hogy egymás haját tépjék követhetetlen tartalmú és logikájú írogatásokkal.
Ennek a legdurvább változata az, amikor pont az állatvédelemmel, leginkább a mentéssel foglalkozók kerülnek ilyen jellegű támadások célpontjaivá.

Egyre többen panaszkodnak arra, hogy amíg ők a terepen, a valóságban próbálják az adott helyzetből kihozni a legoptimálisabb végeredményt, addig az otthon ülők az otthon kényelméből ítélkeznek felettük és mindezt egyre gusztustalanabb módon.
Mert ugye milyen állatvédő az, aki nem ugrik azonnal a bejelentést követően egy segítségre szoruló állathoz? Milyen menhely az, amely közli, hogy telítettség miatt nem fogad be több állatot?

Viszont van egy nagyon fontos dolog, ami sokak figyelmét elkerüli. Az állatmentéssel foglalkozók totál hétköznapi emberek. Nincs egy speckó, úgymond „állatvédős” génjük, ami által képesek lennének felülírni a fizikai lét szabályait.
Ezeknek az embereknek viszont van magánéletük, problémáik, gondjaik és korlátaik.
Mert ugye van olyan, hogy valaki nem tud azonnal ugrani, mert éppen valahol máshol, valami mással van elfoglalva. Az is megesik, hogy gyarló ember lévén épp a családjával van elfoglalva, vagy fáradt, fáj a foga.
Olyan is megtörténik, hogy a fizikai határokkal megáldott menhely (ami általában tényleg kerítésekkel van elhatárolva) megtelt. Nem tudnak normális körülmények között kutyákat befogadni már és az ideiglenes befogadók kapacitása is kimerült.

Szóval, aki bajbajutott állatokat ment, az ugyanolyan ember, mint bármelyikünk. Csak ő úgy gondolta, hogy a szabadidejét erre fogja szánni (elég kevés olyan állatvédő van, aki hivatalosan, fizetésért teszi mindezt, pedig nekik is pénzért adnak kenyeret a boltban).
A szabadidejében megy menteni, amikor éppen más moziban van, a családjával vacsorázik, nézi a kedvenc sorozatát a TV-ben, vagy éppen a Facebook-on tengeti az idejét szinte haszontalanul és közben arról írogat, hogy milyenek ezek az állatvédők. És egyébként is, „valaki” csináljon már „valamit”. Csak pont neki ne kelljen, mivel számára bőven elég annak az érzete is a mentális kielégüléshez, hogy gondolatban mi mindent megtett. Ehhez persze társul még az is, hogy elmondja az állatmentőknek, hogy mit csinálnak rosszul, és onnan a monitor mögül ítélkezve hogyan és mit kéne csinálni.

Mások kritizálása sokkal egyszerűbb és kevesebb erőfeszítéssel jár, mint megmozdulni és saját magunk tenni valamit egy adott helyzetben.
Az állatmentéssel foglalkozók nem azért csinálják azt, amit csinálnak, hogy a lelki sérüléseiket és az átmeneti frusztrációjukat az interneten kiélők részére megfelelő mennyiségű ingert szállítsanak.

A szélesebb körben értelmezett állatvédelmi és –jóléti problémák (amik nem csak a mentést jelentik) a valóságban zajlanak, nem a virtuális térben felépített alternatív valóságban. Leszámítva persze az online hajtépést, de attól még egyetlen egy állatnak sem lett jobb, maximum a résztvevők tudták kicsit kompenzálni a saját lelki, vagy mentális problémáikat.

A különféle internetes felületek – a valós interakciók mellett – maximálisan alkalmasak figyelemfelhívásra, oktatásra, kapcsolatépítésre, információ terjesztésére.
Amikor egy kutyakozmetikus elmagyarázza valakinek, milyen egészségügyi okok miatt kell az adott fajta szőrzetét ápolnia, akkor tesz valamit, amitől egy állatnak jobb lesz.
Amikor a kutyafuttatóban valaki felvilágosítja a másik kutyatartót olyan dologról, amiről a másiknak fogalma sem volt eddig, pedig kellett volna, úgyszintén tett valamit, amitől jobb lett egy állatnak.
Ha valaki figyelemfelkeltés gyanánt megoszt egy Facebook bejegyzést, amiben segítséget kér valaki, akkor szerencsés esetben hozzájárulhat ahhoz, hogy egy állatvédelmi probléma megoldódjon. Úgyhogy nem azt mondom, hogy mostantól kezdve az állatvédelem úgy ahogy van, vonuljon le a virtuális kommunikációs csatornákról, hanem azt, hogy csak olyanra kéne használni, aminek a valóságban is érezhető hozadéka van.

Amikor frusztráltan, életuntan, valós célok és perspektívák nélkül megnyitjuk a Facebook-ot, és a tucatnyi pótcselekvés közül jó néhányat felhasználva elkezdjük kiélni magunkat, kompenzálva sérüléseinket és az éppen nem túl rózsás hangulati állapotunkat, akkor azzal segíteni nem segítünk senkin. Főleg nem az állatokon, akármennyire is képesek vagyunk magunkat ezzel áltatni. Ezek a játszmák nem az állatok jólétéről szólnak, hanem a saját defektjeinkről.

Aki ebben éli ki magát, elveszi az időt, az energiát és a lelkesedést azoktól, akik ha nem is mindig a legjobb és a legoptimálisabb módon, de szeretnének valami jót cselekedni és tesznek is érte. Ténylegesen és a valóságban.
Aki az állatok iránti szeretet és törődés illúzióját önös szándékból saját lelkének rendbetételére használja az interneten oly’ módon, hogy annak a valóságban semmi közvetlen vagy közvetett következménye nem lesz – sőt, csak kárt okoz vele – az inkább keressen magának más hobbit, vagy szórakozást.