Az állatvédelem „tudjukkije”

A mindenféle tévés reality műsorok után – köszönhetően a technikai fejlődésnek – most már itt vannak az élő, állatmentős reality-k is. És hogy ez mennyire jó nekünk...?

dreamstime_xxl_36030409_small.jpg

A magyarországi állatvédelemben jelenleg két olyan jelenség van, amelyek az elmúlt időszakban elég erősen felkeltették a figyelmemet.
Az egyik a focidrukkerek szerepvállalása, a másik pedig a Wegera-jelenség, amelyről már írt a Kolozsvári Szalonna is, sőt, még a reakciók is megértek egy külön beszámolót.
Előbbiről akartam volna első körben írni, aztán az élet úgy hozta, hogy kipattant a legújabb botrány.
A dolog pikantériája az, hogy az eset másik szereplőjének beszámolója nem nevesíti, hogy kivel kaptak össze, mégis, aki egy kicsit is követi az (egyre szaporodó számú) állatvédelmi cirkuszokat, egyből kitalálta, hogy az illető tudjukki.

A Wegera-jelenség egyik legmarkánsabb jellemzője a folyamatos online közvetítés mellett az, hogy talán nincs olyan nagyobb állatvédő szervezet, akivel ne rúgta volna már össze a port egy nagyobb internetes cirkusz erejéig.
Most akkor pedig itt van a legújabb.

A napokban történt csepeli mentés 45 perces élő közvetítésével kapcsolatban döntse el mindenki, hogy mennyire jön be neki ez a stílus, mennyire ért egyet a történtekkel.
Engem személy szerint kicsit zavart a szinte szó szerint többször ismétlődő, érzelmileg túltolt (oké, a mentés mindenkit felspanol) demagóg és közhelyes propaganda szöveg jó nagy adag érzelemmel megspékelve, itt-ott karaktergyilkolásra és mások hiteltelenítésére felhasználva.

Furcsa megfigyelni, hogy a konfliktushelyzetekre és a nemtetszésre az elsődleges reakció mindjárt az, hogy menni kell a bíróságra, illetve egyből feltűnik (számomra túl sokszor is) az a kijelentés, miszerint „Nekem aztán senki nem parancsol, már megmondtam!”
Ennek az állandósult reakciónak több oka lehet. Mélyanalízisbe nem fogok belemenni.
Állhat mögötte az érzelmi felindultság, de lehet akár egy védekezési mechanizmus arra, hogy ne kelljen vitába szállni, mert egy elhúzódó helyzetben már nem biztos, hogy meg tudná védeni magát az illető. Ha pedig a bíróság emlegetése jön mindig képbe, az könnyen jelezheti azt is, hogy az illető nem érzi elég erősnek magát egy konfliktushelyzet véghezvitelére, ezért majd más valaki, akinek több hatalma van, majd megvédi. Továbbá ettől adott esetben ő maga is úgy érezheti, a hatalom ott van mögötte.

Függetlenül az okoktól, számomra a legfurcsább az egészben az, hogy ez nem az első és valószínűleg nem is az utolsó ilyen helyzet, amikor szinte egyazon kotta mentén ugyanazok a dolgok mennek végbe.
Teljesen megértem bárki elutasító hozzáállását, akinek ha az útja keresztezi Wegera úrét, inkább ki akarna térni előle, mivel ezekből a helyzetekből mindig csak galiba, majd hetekig tartó Facebook-os köpködés lett.
Ki akar együtt dolgozni, kooperálni egy teljesen megosztó személlyel és a meglévő problémákon kívül továbbiakat a nyakába venni? (A híresség és a hírhedtség között különbség van.)

Nem tudok elmenni azon ellentmondás mellett sem, hogy bár többször elhangzik, hogy csak a kutya számít, azért mégis visszatérő motívum az is, hogy akkor ki jelentette be, ki az, aki a kutya felett ezentúl diszponál. És amikor ez letisztázódik, jön egy kis csalódott nyugtázása a dolgoknak, de ettől még megindul a pénzgyűjtés a bajbajutott részére. (Megjegyzem, korábban is voltak elég komoly viták más állatvédelmi szervezettel is, hogy akkor most a mentett kutya valójában kié is.)

A kutya sajnálatos halálhírének bejelentése viszont engem is meglepett. Nem azért, mert egy végstádiumban lévő kutya esetében eutanáziára került sor (erről bővebben itt). Ami számomra megdöbbentő, hogy a közzétett hír tetemes része a másik szervezet lejáratásáról, majd önmagunk dicsőítéséről szól.
Egy kutya ilyen jellegű halálhírét, ilyen jellegű, érzelmileg túltolt szentimentalizmussal PR célokra felhasználni sosem etikus. Főleg egy állatmentéssel foglalkozó szervezet részéről nem az.

Ennyit kb a csepeli „ügy” margójára az én részemről.

A marketing jelenléte az állatvédelem terén nagyon fontos, és egyre fontosabbá válik. Sok állatvédő szervezet azért sem fog tudni egy nagy lépéssel túllépni saját korlátain, mivel a kommunikációja nem jó.
Van, aki a Wegera-féle élő közvetítésekben látottak alapján szinte már szentként tiszteli, van aki viszont ripacskodással, hiteltelenséggel, szenzációhajhászással vádolja.
Amíg a két tábor jelenleg is egymást öli a Facebook valamelyik szegletében, érdemes megnézni, hogy ezzel a jelenséggel valójában mi is a baj.
Két dolog van, ami eléggé aggaszt.

Az internetes állatvédelem egy külön téma, ami elég sok kárt és veszélyt rejteget. (Erről később bővebben akarok írni.) Állatmentéssel és –védelemmel foglalkozók jól tudják, milyen károkat okoztak eddig is a billentyűhuszárok.

A celebrity kultusz onnan nőtte ki magát, hogy szeretünk vadidegen emberekkel és a velük történő dolgokkal azonosulni, átélni azt, amit ők is átélnek. Főleg olyan dolgokat, amik a mi életünkből kimaradnak.
E mögött nagyon egyszerű tudományos ok áll, mégpedig a tükörneuronok. Amikor egy adott helyzetben valakit szemlélünk – beleértve az illető érzelmi állapotát is – az agyunk ugyanazon területei aktiválódnak, mint annak, akivel maga a cselekmény történik. Ergo, ha fizikailag nem is, de mentálisan ugyanazt átéljük.

Egy ideje azt a kort éljük, amikor ahhoz, hogy emberek magukat állatmentőnek, állatvédőnek érezzék, ki se kell mozdulni otthonról. Az illúzió fenntartásához bőven elegendő a Facebookon gombokat nyomogatni és bejegyzéseket megosztani, beszállni egy-két vitába.
Viszont a paletta ezennel bővült. Most már élőben átérezhetjük a katarzist. Mintha ott lennénk mi is. Azonosulunk és „mentünk”. Mi is jót teszünk, mi is jó emberek vagyunk, segítünk egy bajbajutott állatnak.
Viszont az állatvédelmi problémák jelentős része a valóságban történik. Minél több ember kap rá arra, hogy a mentális katarzis, a jócselekedet érzete otthon is bármikor elérhető, ki fog a továbbiakban otthonról kimozdulni? Minek? Ugyanaz az élmény megvan otthonról is.

A másik bajom a folyamatosan vibráló feszültség és a folyamatosan felbukkanó, heves és nagyon mély konfliktusok gerjesztése.
Lehet az érzelmi manipulációt használni, mint fegyvert – akár tudatos szándék nélkül is – viszont csak óvatosan, nagyon kétélű.
Mindenki maga ítélje meg azt a jellemet, amikor valaki egy konfliktushelyzet elején már a bíróságot emlegeti, illetve minden neki nem tetsző dologra a válasza az, hogy neki senki sem parancsol.
Sokakban kelthet megrökönyödést a folyamatos támadás is.
Hosszú távon nem túl kifizetődő az – akármennyire divatos is az élet minden területén – hogyha valaki magát úgy akarja jó megítélés alá helyezni, hogy úton-útfélen, élő közvetítésben, Facebook kommentekben, bejegyzésekben másokat támad, az ő hitelességüket, munkájukat próbálja egyfolytában lejáratni, gyorsan hozzátéve, hogy ő bezzeg mennyivel különb.
Ez a fajta stratégia rövid távon működhet, de hosszú távon nem sok jóval kecsegtet.

Az állatvédelem önmagában tele van feszültséggel, felkorbácsolt indulatokkal (ezt is kifejtettem már itt), morális kérdésekkel. Ezt tovább fokozni csak azért, hogy másokkal szemben előnyhöz jussunk, balga dolog.
A külvilág (akinek a támogatása elengedhetetlen lenne) már sok esetben így is úgy gondol az állatvédőkre, mint akiknek teljesen elment a maradék józan esze is, racionális gondolatokra, vitákra abszolút képtelen, önmagát gyilkoló társaság.

A folyamatos cirkusz természetesen erősíti a rajongótábor meggyőződését, viszont az erre fecsérelt idő, energia pontosan a bajbajutott állatok rovására megy. Van elég teendő a való életben is. A bajbajutott állatokon nem a Facebookon, kontrollt és józan ítélőképességet vesztett viták keretén belül kell segíteni.
Nagyon sok állatmentéssel foglalkozó szervezet van, de a kezelendő esetek még így is kimerítik a kapacitásukat. Komolyan bölcs dolog ebben a helyzetben magunkat emelni mindenki fölé, meggyőzni másokat arról, hogy csak mi vagyunk egyébként erre képesek, mindenki mást pedig megpróbálunk legyilkolni?
Mi lesz utána? Egy szervezet nem képes a naponta mentendő állatok mindegyikén segíteni. Élőben közvetíteni minden helyszínt pedig főleg nem.

Az egyébként konfliktusokkal tűzdelt állatvédelmi feladatok során pont erre a mesterséges feszültségkeltésre nincs szükség.
A bulvármédia eszköztárának az állatvédelemben helye nincs. Reméljük az idő ezt a kérdést megoldja.

Fotó: Dreamstime.com

(Most jelzem, a magukat rendkívül jóembernek tartó, kurvaanyázás nélkül kommunikálni nem tudók megjegyzéseit törölni fogom.)