Kutyák a rács mögött

A kutyák évezredek óta társaink, az emberi civilizáció kezdete óta mellettünk állnak. Kezdetben együtt vadásztak velünk és védtek minket. Ahogy változott az emberi társadalom élettere és szokásai, úgy alakult át a kutyák szerepe is mindennapjainkban, új és eddig felfedezetlen területeket nyitva.

dreamstime_xl_30463237_s.jpg

Egy másik világba érkezem, ezt öntudatlanul érzem a zsigereimben. Feszélyez, még akkor is, hogyha tudom, csak rövid ideig leszek „bezárva”.
A felém magasodó betonkerítés nyomasztásában várom, hogy belépjek. Zsiliprendszer, belátható terek, ahol jómagam senkit se látok, de tudom, hogy figyelnek. Egy teljesen más világ, kiszakítva a saját hétköznapjaimból.
A lezárt, kiszakított, kerítésekkel körülvett világ nem csak fizikailag van elkülönítve. Mások a szabályok, vagy írva, vagy íratlanul. Életem első útja egy börtönbe.

Velem egyidős lehet az elítélt, aki velem szemben ül.
Idegesen feszeng, nem kevésbé, mint én. Borítékot szorongat a kezében. Elmondja, hogy jó ideje itt van, és még marad is néhány évig. Hogy mit követett el, nem mondja, én pedig nem kérdezem. Ez itt most nem számít.
Évek fognak eltelni addig, amíg ő kiléphet abba a világba, ahonnan én jöttem. Amely nekem biztonságot ad.
Évek fognak eltelni, de vissza fog térni abba a társadalomba, amely ellen vétett. És ekkor égető kérdéssé válik mindenki számára, milyen lesz ez a visszatérés. Mit tett vele a bent töltött évek sora és mi maradt meg abból a személyiségből, amely ide juttatta.

Amint elkezdünk beszélgetni arról, ami miatt jöttem, hamar felnyílik a láthatóan becsben tartott, kissé meggyűrődött boríték. Egy fénykép. Róla és egy kutyáról. Büszkén néznek a kamerába.
Szerinte a legjobb kutya volt, a legügyesebb. És hozzáteszi azt is, hogy ezt elfogulatlanság nélkül állítja. Két hónapig dolgoztak együtt heti több napon át. A kép a záróvizsgán készült. Ennyi maradt a két hónapból, amit a kezében tart és az a csillogás, amelyet még mindig a szemében látok.

Mitől lesz valaki gonosz, vagy rossz? Mitől követ el olyan dolgokat, amelyeket bűnnek nevezünk? Mekkora arányban van genetikailag kódolva az, hogy egy ember a másiknak árt, vagy ezt teszi egy nehéz gyerekkor, amely olyan személyiséget hoz létre, amely későbbi tettei elől már nincs kiút és később már bocsánat sincs? Módosíthatóak-e ezen személyiségi sérülések, torzulások azáltal, hogy valaki képes megtapasztalni azt, hogy tőle függ valaki?
Egy négylábú, aki az évezredek során az állatvilágból kiszakadva domesztikálódott és beépült mindennapjainkba. Reagál az ember cselekedeteire, igazodik ahhoz, figyel, utánoz. Mindezt önként, őszintén és következetesen.
És ami a legfontosabb kérdés: adaptálható-e egy ilyen kötődés a későbbiekben az emberi kapcsolatokra is?

Egyre több országban vonnak be menhelyi kutyákat a börtönök rehabilitációs programjaiba. A kutyák és az emberek társadalmának perifériájára szakadt egyedek találkoznak egymással.

Az a program, amelyet volt szerencsém megismerni egyrészt jó a menhelyi kutyáknak, mert talán könnyebb befogadót találni egy olyan ebnek, amely az alapvető engedelmességi parancsokat már ismeri és megfelelően reagál rájuk. És jó lehet az elítélteknek is, mivel a modern kori felfogás szerint egy börtön funkciójának nem csak arról kéne szólnia, hogy az elítélteket egy időre elválasztja a társadalomtól, hanem hogy megpróbálja előkészíteni visszatérésüket is.

Az, hogy kutyák ilyen jellegű terápiás használata mennyire segíti az elítéltek reintegrációját, jelenleg feltáratlan terület. Ami viszont biztos, hogy a kéthónapnyi kiképző munka fenekestől felforgatta a bentlakók életét, a legpozitívabb értelemben. A programban résztvevők lenyugodtak, akár szuicid hajlamról, akár agresszivitásról beszélünk.

Elfogadás. Alkalmazkodás. Törődés. Talán a legtöbbet elhangzott szavak, amelyeket ottjártamkor mindenkitől hallottam.

Pár hónappal később kaptam a hírt, hogy a következő program, hasonló rendszerben hamarosan elindul. Az elítélt, akivel találkoztam, akkor még nem tudta, ismét bekapcsolódott a programba, de már mint a kiképző munkáját segítő személy. Még nagyobb felelősséget és szerepet kapott.

Az újraindítás ténye remélhetően hagyomány kialakulását hozza magával. Bízom abban is, hogy azok az elméleti találgatások, amelyeket a börtönpszichológussal folytattam a nyomasztó utunkon a körlet felé, hogy vajon milyen hosszú távú eredményeket lehet elérni egy ilyen, vagy módosított kutyás programmal, hamarosan bizonyosságot nyernek.

Mindenkinek hinnie kell, hogy van visszaút, hogy az emberi psziché képes magát újraértelmezni. Ez a hit fontos mind a társadalomnak, mind azoknak az embereknek, akik valamikor ellene tettek, és így kitaszítottá váltak.

A világ számos pontján használják a kutyákat terápiás kezelésekhez viselkedési- vagy személyiségzavarokkal küszködő emberek megsegítésére.
Kérdés az, hogy a kutya, az ember legjobb barátja, képes-e emberibbé tenni egy embertelenné vált világot.